Miért jöttem haza?

„Mert most is a számban van a gyerekkori zsíros kenyér íze. Mert itt él az anyám. Mert elegem lett a gyökértelenségből odakint. Mert a pénz nem minden. Mert azt akarom, tudja a gyerek, kik az ősei. Mert úgyis helyt kell állni mindenhol, kint is, itthon is – akkor meg nem tökmindegy? Mert hiányzik a Túró Rudi, a lecsó, a kertben termett friss paradicsom, a négyes-hatos csilingelése.”

Miért nem jövök haza?

„Mert nem bírom, hogy csak az irigység, a mások kritizálása, az igénytelenség megy. Mert nem érdekel a politika, de a pökhendiségből, a nagyképűségből, a normálisnak vett, mindennapos és mindenhol jelen levő normaszegésből kösz, nem kérek. Mert nem fogunk tudni itthon megélni.”

Itt sem jó, ott sem jó?

Nem egy esettel találkoztam, amikor a hazatelepült pár hónap múlva már az újbóli kiköltözést fontolgatta. De a rögtönzött statisztikám szerint nem ez az általános. Aki hazajött, örül, és igyekszik elégedett lenni, vagy valóban elégedett is.

Tízből nyolcan azt mondják: jól döntöttek.

Berlinből Budapestre

Réka régi ismerősöm. Berlinben élt öt évig, civil programok koordinálásával és tánctanítással is foglalkozott, és úgy tervezte, a német nagyvárosban telepszik le, ott alapít családot. Csakhogy az ehhez kiszemelt partnerrel közben szakítottak, és ez sok mindent felülírt. Az önkeresés útját járó lány ekkor rábukkant egy budapesti coach-iskolára, és azt érezte, ez kell neki.

Gyorsan kiposztolta, hogy van-e valakinek kiadó pesti albérlete, egy ismerőse azonnal jelezte is, ő kiadná a lakását Rékának. Jelenleg itthon-otthon dolgozik integrált szemléletű coachként és trénerként, közben a második regényét írja, és az új szerelem is rátalált. Pár dolgot azért hiányol a mostani életéből, szívesen importálná Berlinből a város könnyedségét, kreativitását, szabadságát, sokszínűségét. A könnyen elérhető és megfizethető biokosztot. A táncos közösséget, ahol életre szóló kapcsolatokat kapott.

De úgy érzi, Budapesten is a helyén van, a berlini fejezetet pedig lezárta. Így a család és a gyökerek közelségében, biztonságában a saját családtervezése is sokkal vonzóbb.

Vannak nehézségek itthon is, hogyne lennének

Kata családjával együtt három éve költözött haza egy kis faluba, Magyarország legnyugatibb csücskébe. Négy év Németországot és luxuséletet hagytak maguk mögött, hogy most úgy érezze, arat körülötte a falusiak rosszindulata és irigysége. Ráadásul nagyjából mindenről lemondtak, ami korábban teljesen természetes volt. A fél év alatt (!) összegyűjtött négymillió forintjuk elment a felújítandó, régi házra, és kezdődtek az anyagi gondok.

Az itthoni fizetések?

Kata elmondta: „A fizetés arra elég, hogy elvegetáljunk egyik hónapról a másikra. Nagy nehezen megtanultunk lemondani az éttermekről, a kirándulásokról, tulajdonképpen mindenről – az evésen kívül. A férjem a hazaköltözés utáni első két évben visszajárt dolgozni Németországba, általában két hetet volt kint, hármat itthon. A házasságunk majdnem ráment a távollétekre. Végül inkább itthon keresett munkát, gyárban helyezkedett el a technikusi végzettségével, közben én is elkezdtem dolgozni. Most gyesen vagyok, nyolc hónapja született egy kislányunk is, a házunk viszont még mindig nincs kész.

Sokkal magabiztosabb vagyok, nincsenek már kisebbségi komplexusaim sem, és végre megszűnt a depresszióm.

Olyan érzés volt, mintha a saját fejembe lennék bezárva. A kinti létünk végén a kisfiunk is egyre kezelhetetlenebb lett, gondolom, az én lelkiállapotom miatt.

Nagyon sok kint élő magyarral beszélgettem erről. A legtöbbjük depressziós, főleg a nők.”

Ridegtartás?

Kata úgy gondolja:

„A férfiakról jobban lepereg az ilyesmi, a nők érzékenyebbek erre. Sok magyar gyerek pedig nagyon nehezen illeszkedik be. Mi annak idején az anyagiak miatt mentünk el. Nem volt itthon semmink, a szüleinknél laktunk, tulajdonképpen három bőrönd ruhával, meg a másfél éves gyerekkel indultunk neki. Odakint nagyon jól éltünk, mert a kezdeti nehézségek után jól keresett a férjem, az üres bérelt lakást hamar berendeztük, autót vettünk.

A problémák ott kezdődtek, amikor a fiunk óvodás lett. Volt olyan is, hogy a játszótéren elvitte a közelünkből a német anyuka a gyerekét, amikor meghallotta, hogy magyarul beszélünk.

Vagy amikor a nyelvtanfolyamon azzal kezdte a tanár, hogy »legyünk nagyon hálásak a németeknek, és csókoljunk nekik kezet« – hozzáteszem, nem ingyenes tanfolyam volt, és nem élősködtünk a szociális hálón. Ezek nyilván nem estek jól, de ilyesmiken még továbblép az ember egy ideig.

Elkezdtem a nyelvet tanulni, letettem a vizsgákat, reméltem, ha elmegyek dolgozni, emberek között leszek, ismerkedhetek, majd rendbe jönnek a dolgok. Egyszer elmentem ügyet intézni az Arbeitsamthoz, az ügyintéző közölte velem üvöltve, hogy tanuljak meg németül (98 százalékos lett a nyelvvizsgám, az állampolgársági ismeretek 100 százalékos), vagy takarodjak haza a saját országomba. Na, ekkor mondtam a férjemnek, hogy költözzünk haza…

Egyáltalán nem bánom a németországi négy évünket, viszont a falunkban teljes jogú állampolgár vagyok, és senki nem küldhet haza innen, mert én itt vagyok otthon.”

Apró falvak

Aki hazajön, jellemzően vagy Budapestben, vagy kis faluban gondolkodik – az alföldi, borsodi, nógrádi aprófalvas közegben mindenhol találkoznánk visszatelepült magyarokkal. A házakat felújították, állatot tartanak, gazdálkodnak, nem foglalkoznak a nagypolitikával (sokszor tévéjük sincs), és azt mondják, ez így jó és elég. A legtöbb pozitív véleményt tőlük hallottam – a termőföld közelsége és az önellátó gazdálkodás, egy évtizednyi New York vagy London után elemi erővel hat az érzékekre. Itt bezár az egyetlen ABC délután háromkor, színház, mozi, galéria pedig olykor 50–100 kilométerre van, mégsem cserélnék vissza a régi életüket.

Zsuzsa sem, aki leginkább a férje miatt költözött Ausztráliába, de mint mondja, tizenhat éven át szinte minden éjjel hazaálmodott.

Ígéretek

„Mindig ígérte, hogy visszajövünk, de közben nem is akarta – végül addig unszoltam, míg visszajöttünk, de el is váltunk abban az évben. Itthon természetesen mindenki hülyének nézett, hogy hazajöttem a jómódból. Találtam egy rendes embert, szorgalmas, és lehet vele együtt gazdálkodni, bár mindkettőnek több diplomája és több szakmája is van.

A készpénzünk nem sok, de mindenünk megvan, ami kell, vegyszermentesen termelünk. A profit nem érdekel, a fölösleget meg elcsereberéljük, ha éppen nem tudjuk hova tenni.

Nyugodtan leírhatod, hogy vannak ilyen emberek, akik nem vágynak sem plazmatévére, sem okostelefonra, csak szeretetre meg egy boldog kis családi fészekre, és nem bánják, ha tüzelőt kell hasogatni és tyúkot kopasztani.”

Sikerek és nehézségek

Nagyjából ezeket tapasztaltam a hazaköltözők beszámolóiban – egyenlő arányban elosztva. (Amúgy a külföldi létről is ezeket fogalmazták meg.) De hogy végül valójában mi dönti el valakiben, hogy „elég volt, megyek haza”, az nagyon is egyedi. Talán tényleg a gyökerek meg a lecsó az, vagy esetleg egy újonnan bemutatott imázsfilm. Vagy egy komment a most még tapogatózó, bizonytalanul feltett kérdés alatt, mindössze egy mondat: „gyertek csak, várunk benneteket szeretettel”.

Kocsis Noémi