Környezettudatos Buddha, jó humorérzékkel

A Szaffi című elképesztően bájos rajzfilm (1985-ből) úgy fejlődéstörténet, hogy még véletlenül sem próbál szájbarágós lenni. Olyan ötletesen és tisztán mutatja be az első pillantásra fellobbanó szerelmet és az ügyetlen, sőt, töketlen, mellékvágányos próbálkozásokat, ahogy azt sok egészestés, élőszereplős, sztárszínészeket felvonultató produkció sem képes. Az imádnivaló Cafrinka anyó pedig megunhatatlan humorral hoz egy mélyen rejtőző buddhai bölcsességet, némi vajákolással megpakolva. És hát, vegyük észre: a törököktől-osztrákoktól szaggatott Magyarországon a leginkább mentenivalónak a természetet, a védtelen állatokat és gyermekeket tekinti. Valószínűtlen, hogy azért, mert az alkotók így próbálták környezettudatosságra buzdítani a nézőket…

Ha a Szaffiról elmondható, hogy közismert, a Macskafogóra már szavak sincsenek; ez az a mese, amelyet még az is látott (és vélhetőleg imádott), akinek nem szívügye úgy általában a rajzfilm, akinek herótja van a kétdimenziós, jók-rosszak szembenállásában utazó történetektől, és egyébként sem bírja, ha a szereplők ötletszerűen dalra fakadnak. A Macskafogó nagyon nem ilyen, miközben persze dehogynem, minden igaz rá. És az is, hogy az egerek-macskák-patkányok vonatkozásában gyönyörűen kitapintható párkapcsolati mintákat mutat be. Tegyük hozzá: tanulságosan.

Von Schwarz, ha kérhetem…

Miért lehet (sokkal) jobban szeretni a Macskafogót, mint a Tom és Jerryt? Nem önmagában azért, mert magyar, mert jó a duma (egyáltalán: VAN duma), és mert több szereplőt vonultat fel, mint a hollywoodi celluloid. 

A Macskafogó szereplői árnyaltak, írói pedig nem tekintik élből hülyének a nézőt.

Nem feltételezik, hogy ne tudnánk: egy normális macska kergeti az egereket. És sok ember kifejezetten szereti a cicus eme kártevőelhárítási tevékenységét. Önmagában az, hogy Mickey Mouse után 80-ban az X-bolygó macskái és egerei halálos ellenségek, elegendő alapszituáció egy Tom és Jerry jellegű ötperceshez. Nepp Józsefék művében azonban nem azért utáljuk a macskákat, és drukkolunk az egereknek, mert szegény cuki egérke menekül, a csúnya gonosz macska pedig üldözi.

Hanem mert ezek a macskák valóban gonoszak.

Nem az egerekkel. Egymással.

Agresszívek, hatalommániásak, kétszínűek, használják és kihasználják egymást, hajbókolnak és megalázkodnak (vagy kényszerből, vagy mert egyszerűen épp az tűnik célravezetőnek), és eltapossák egymást, ha megtehetik. Apró, finom célzásokból ennél részletgazdagabb kép is kirajzolódik – Mr. Teufel viszonya Schwarzhoz például a rejtett rasszizmus iskolapéldája.

Miközben a macskák világa az alá-fölérendeltségre, vagyis az elnyomásra épül, az egereké a demokráciára.

Bizottság dönt, közösen (kerekasztalnál…), a legnagyobb kockázatot vállaló szereplők (Grabowski, Edlington vagy akár Lusta Dick) önként, tudatosan vesznek részt az eseményekben, nem kényszer hatására, és nem is valamiféle kegyúr elismerésére áhítozva. Egy diktatórikus, elnyomó rendszer áll szemben egy demokratikussal, ahol vannak ugyan egyéni hősök, mégis alapvető fontosságú a csapatjáték, az egymás iránti bizalom. Ahogy Grabowski mondja: „Mindenhol akadnak barátok”.

Abuzív viszony

Mindezek mellett pedig, bár alapvetően konzervatív és férfiközpontú világot mutat be a rajzfilm, jól látható különbségek fedezhetők fel a különböző állatfajok párkapcsolatainak bemutatásában. És ez legalább annyira erőteljesen elkülöníti a „jókat” és „rosszakat”. 

„– Üdvözlöm a feleségét.

– Már egy éve önnel él, uram.”

Első hallásra jópofa, amikor a fenti párbeszéd lezajlik Mr. Teufel és Safranek között. Valójában pedig egy végtelenül aljas, cinikus, a kettejük (hármójuk) kapcsolatára tökéletesen rávilágító kontextus. Safranek a beosztottja Teufelnek, és mint ilyen, lelkileg és fizikailag teljesen a kiszolgáltatottja. Nem egyszerű munkatárs vagy alkalmazott: megalázott, kihasznált lény, akinek soha, egyetlen neheztelő szava sincs a főnökére. Utóbbi pedig nem csupán verbálisan bántalmazza, hanem fizikailag is, ráadásul rákényszeríti arra, hogy ezt ő maga titkolja el. Abszurd, beteg szituáció, amikor Teufel újra és újra rákérdez, „szegény Safranek” vajon hogyan sérült meg.

És Safranek nem csupán a kritikát, a fizikai agressziót viseli el, de ebbe a még megalázóbb játékba is belemegy. 

A feleségére való utalás még ennél is ocsmányabb. Teufel nyilvánvalóan tisztában van vele, hogy a beosztottja feleségét csábította el (bárhogyan zajlott is ez a csábítás), mégis odaveti ezt az első pillanatban udvariasnak tűnő megjegyzést. Safranek reakciójából jöhetünk csak rá, mi a valóság, de ebben a pillanatban nemcsak az egyértelmű, hogy ez egy újabb virtuális tőrdöfés volt a bármikor bántalmazható áldozat felé, hanem egy undorító, semmibevevő gesztus a partnere felé is – milyen viszonyt képzelhetünk el vajon Teufel és Mrs. Safranek között, ha Teufel ilyen könnyedén használja fel? 

Partneri viszonyt ezen kívül sem láthatunk a macskák oldalán

Mr. Gattot körülveszik a nők, gyönyörű nők, akik azonban mindig egy lépcsőfokkal lejjebb helyezkednek el, és akik mindig többen vannak. Megjelennek mint a tisztálkodását segítő szolgák (kifejező: egy macska, amelyik nem tisztogatja saját magát…), de nem mint társak – sem a partnerkapcsolatban, sem a munkában.

A „család” bemutatása kizárólag a gyermekét egyedül nevelő Safranek esetében történik. Zavarbaejtő, érdekes szituációban látjuk őt: amikor rajtakapja az egérrel barátkozó kislányát, rákérdez ugyan, hova bújtatta, és amikor nem kap választ, találó szójátékkal reagál: „Szóval hazudsz? Így is jó. Büntetésül ma nem kapsz vacsorát. Lakj jól a barátoddal!” (Utóbb a gyerek valóban az egérkének szánt, de általa nem szeretett sajtot kezdi el falatozni).

Látszólag tehát szigorú, igazságtalan apa, aki gyűlöli az egereket. Mégis, akárhányszor visszajátszom ezt a jelenetet, meglep a gyorsaság, ahogy Safranek reagál a helyzetre. Rákérdez, hol az egér, a lányka épp csak elkezdi mondani könnyes szemmel: „Én nem… Én igazán...” – az apa pedig két másodperc múltán félbe is szakítja – nem erőlteti, hogy árulja el, nem kér, nem fenyegetőzik, nem próbálja meglovagolni a nyilvánvalóan rémült kislány lelkiállapotát, nem kezdi el keresni az egeret, még a sajtot sem veszi el, hanem azonnal félbeszakítja a helyzetet, hagyja, hogy a gyerek megvédje a barátját, sőt, magukra hagyja őket. Igen, van büntetés, szeretetmegvonás és elmaradó vacsora. Mégis, bennem az a benyomás alakult ki, hogy Safraneket, bármilyen szolgalelkű és megalázott, a lányát szerető apaként képzelték el az alkotók, és ezért ő a maga ügyetlen, ostoba módján ugyan, de próbálja nem továbbhárítani rá azt a fajta viselkedést, bánásmódot, ami egyébként körülveszi, amit ő kap Teufeltől (és Teufel Gattótól). 

A nők kiáltóan alulreprezentáltak az egértársadalom munkaerőpiacán is.

Tudjuk, hogy léteznek nők ebben a világban – az egyik helyzetben idős egérhölgy helyezné el a pénzét a bankban, a másikban a tévét néző egérpárt rabolja ki egy macska. Itt tehát megjelenik a nő mint feleség és mint önálló entitás, azonban valódi partnerként egyedül Tsino Szant láthatjuk, aki Grabowski társa lesz, először a menekülésben – utóbb pedig egy életre. A japán hölgy nem kap annyi „játékidőt”, hogy valódi természetére fény derüljön, vagy hogy a hím főszereplővel való kapcsolata igazán kibontakozhasson. Mégis, rövid szereplése iigen emlékezetes és kifejező: a professzor munkatársa, Grabowskival együtt harcol a patkányok ellen (ügyesen), az alkotók jelzik, méltó párjai egymásnak. 

Szerethető bérgyilkosok

Együttműködő (és működő!) párokat, egészen meglepő módon, a két társadalom határmezsgyéjén mozgó patkányoknál találunk. Igaz, a történet során sosem hangzik el, hogy Buddy, a Főnök és Pissy, illetve Billy és Pukie párok lennének, a kettősök, illetve négyük együttes viszonya azonban egyértelműen ezt sugallja.

Billy és Pukie, Buddy és Pissy mindent együtt csinálnak, és bár vannak közöttük konfliktusok, a párkapcsolatok egészen kiegyensúlyozottnak és harmonikusnak tűnnek.

Buddy a vezető a csapatban, ő diktál, fiziailag, verbálisan, és valamelyest mentálisan is ő a domináns négyük közül. A fölényét senki nem is kérdőjelezi meg, bár talán eltérő okból. Pissy azért nem, mert önbizalom terén semmiféle hátrányban nincs Billyhez képest. Sőt! Flegma stílusa azt sugallja, azért nem hangoskodik és diktál látványosan, mert egyszerűen nem érzi szükségét.

– Pissy?

–Tőlem…

Az ő önértékelése nem igényel folyamatos megerősítést. Pukie pontosan elhelyezi magát a negyedik helyre, és ott jól is van. Billy ugyan próbál úgy viselkedni, mintha az ő szava is számítana, de nyilvánvalóan téved, és ezt ő is tudja. Szerencsétlen modora miatt akkor sem veszik komolyan, amikor véletlenül igaza van. A volt balettpatkányok között tehát a hatalmi játszmák látható, régóta begyakorolt koreográfia alapján zajlanak. 

A párkapcsolatok pedig stabilak, kiegyensúlyozottak, és irigylésre méltóan nélkülöznek mindennemű játszmázást.

Billy és Pukie között kevés igazi interakció látható, de amikor Billy bajban van (Buddy – tőle nem túl szokatlan módon – veri) Pukie próbálja megvédeni. Ennél érdekesebb Buddy és Pissy viszonya – Buddy minden komolyabb döntési helyzetben megkérdezi a párja véleményét, és csak az ő beleegyező vállrándítása után lép. Van olyan jelent is, amikor Buddy épp elvesztené a fejét (jönnek a rendőrök), és Pissy nyugtatja: „Nyugalom, Buddy. Taposs bele!” (és itt már nincs semmiféle „Főnök”, ahogy a többiek szólítják), illetve Pissy az egyetlen, aki – a Főnök megkérdezése nélkül – önálló döntést hoz(hat) – például amikor defektjük van, és elmegy kerékért. 

Úgy tűnik tehát, hogy míg Billy és Pukie között teljesen egyenlő a viszony, a másik párosban hallgatólagosan Pissy a dominánsabb, de úgy, hogy ezt soha nem dörgöli látványosan Buddy orra alá, nem kérdőjelezi meg a másik döntéseit, a „főnökségét”. 

Párosan szép

A Macskafogó egyik legfőbb vonzereje a humora. A gúny, az élc, a nevetségesen félresikerült próbálkozások, a szójátékok azonban csupán eszközök – a kiemelkedően tehetséges alkotók kezében a legapróbb poén is árnyalja a karaktert, továbbgondolásra késztet. 

Más képet rajzol egy mégoly nevetésre ingerlő szituáció Mr. Teufel irodájában és Grabowsky házában, mást mutat meg a macskák, patkányok, egerek közötti viszonyokról. Nem véletlen, hogy az egyébként bérgyilkosnak tekinthető patkányokat nehéz szívből utálni, és nem csupán a sikertelenségük miatt. Esendő lények, akik eredetileg művészek voltak, balettoztak – és olyanok, akikkel ügyetlenségeik, kudarcaik, próbálkozásaik miatt könnyebb azonosulni, mint a minden erkölcsiséget nélkülöző főgonoszokkal, vagy a Lusta Dick kivételével túl hősies és tökéletes egerekkel. Hétköznapi vitáik, és a párjukkal való kapcsolatuk pedig már-már rokonszenvessé, de legalábbis emberivé teszik őket. 

H. Fekete Bernadett