Üzenjük a nyúlon túlra – Terry Jones halálára

–

Hát, komám, ez aztán Brexit a javából! Drága Terry, odafent!

(Mert biztos vagyok benne, hogy a te megérdemelt helyed is odafenn van, hiszen a Jóisten szeret nevetni. Nem enged ő téged sehova, pontosan tudja, hol a helye a humornak, még akkor is, ha sokan szentségtörésnek tartják azt, amit műveltél idelenn.) Szóval, Terry Jones úr, lenne hozzád néhány szavam!

Mostanában rendre azon kapom magam, hogy állandóan hálás vagyok embereknek, akik a létükkel, alkotásaikkal olyanná segítettek válni, amilyen vagyok. És te is ott vagy közöttük. A tettestársaiddal együtt.

Nagyon sokat köszönhetünk nektek! Nem fogok életrajzot és életműelemzést írni, megtették és megteszik azt mások, nálam sokkal jobban, alaposabban. Csak szeretném megüzenni, hogy hol találkozom a humorotok angyalaival. 

Tudom, hogy nem ti találtátok fel az abszurd humort, de remélem, azt meg te is tudod, hogy nem véletlenül gondolják emberek milliói, hogy mégis.

Hiszen arcot adtatok az agyrémnek, a fékezhetetlen és váratlan őrültségeknek. Mert ott vagytok mindenkiben, aki imádná, ha legalább egyszer az életben kiléphetne abból a nyomorult és lábszagú cipőből, amit normális életnek hívnak a senkik. Mert valahol mindenki tudja, nincs olyan, hogy normális, csak félünk bevallani ezt magunknak is. Hát még egymásnak!

Pontosan éreztétek, hogy minden, ami iskolás, ami koholt szabályok mentén megy, az unalmas, életidegen, halott, amin nincs mit tisztelni. Azt szerettük bennetek, hogy gátlásokat szabadítottatok fel bennünk, hogy olyan tabukon röhöghettünk, amilyen a betegség, a nyomor, a történelem, az állam, az egyház, az élet, a halál. Vinnyogva, üvöltve és közben szégyenkezve szakadt a rekeszünk, mert nem hittük el, amit láttunk, de pontosan tudtuk, hogy igen, ezek vagyunk mi, menthetetlen marhák. Amikor néztünk titeket, mindig tudtuk, hogy az orrunknál fogva vezettek minket egy darabig, hogy aztán lecsapjon valami teljesen váratlan és indokolatlan fordulat, aminél abszurdabbat talán csak az élet tud alkotni. 

Rájöttetek, hogy az élet nem puzzle, a darabkái nem illenek össze, de mi fogunkat összeszorítva, kényszeresen törekszünk a sikerre: az inkontinenciával küzdve maratont futnánk, Marx képében kanapét akarunk nyerni a tévévetélkedőn. Így érzem én is magam, amikor normális órát akarok tartani az osztályomban.

Segítetek túlélni, mert tudok röhögni a bennem ugráló Fekete Lovagon.

Mert nemcsak lehet, de kell is néha mindenen nevetni. A humor ugyanis felemel. (Téged most elég magasra vitt.) Tanítja, hogy a logika nem megoldás mindenre, hogy érdemes felülről tekintenünk arra a labirintusra, ahol a sajtot keresgéljük bajuszhegyezve naphosszat. Nem szabad szemöldökráncolva élni, mert beszűkül a látótér. A nevetéskor kicsorduló könny kimossa lelkünkből azt a szmogot, amit a szürke hétköznapok sóhajtozásai közben letüdőztünk.

Amikor először láttalak titeket, megdöbbentem azon, hogy a szabadságnak ez a foka is létezhet. Az előzmények nélküli, irracionális szövegeitek öltönybe és nyakkendőbe öltöztetve megmutatták, hogy a hagyományos formák mögött mindig keresnem kell az értelmet, különben én is így járok. És hát, persze hogy így járok, nevetséges vagyok a napjaim nagy részében, különösen, amikor komolyan veszem magam, önirónia nélkül. Amikor megfeledkezem arról, hogy mit tanultam tőletek, ahelyett, hogy „önfeledtkeznék”.

Sokan szerettünk titeket. Biztosan örültél, amikor George Harrison az első Repülő Cirkuszotok után rajongva táviratozott nektek, vagy amikor a Pink Floyd, a Genesis és a Led Zeppelin beszállt a Gyalog galopp finanszírozásába. 

Felnőtt rajtatok több nemzedék, akiknek segítettetek gyereknek maradni. Akik bátorságot merítettek abból, ahogyan ti bármilyen témához nyúltatok. Akik mertek kísérletezni, falakon átmenni.  

Azt hittétek, hogy az első show hatalmas bukás lesz, mégis olyanra írtátok, amilyenre akartátok. És sokan rájöttek, hogy így is lehet, hogy szabad szabadnak lenni, még ha nem is könnyű.

Rengetegen követtek titeket, nálunk is hatalmas kultuszotok lett, nem csoda, itt minden órában ott lapul legalább egy percnyi Örkény. Itthon vagytok minálunk. Nem találtatok fel semmi újat, de akkora rést ütöttetek az abszurd égen, hogy azóta sokkal könnyebben jut eszünkbe bármi az irracionális angyalok sugallataiból. Azóta mélyebben röhögünk, nagyobbakat olvasunk a sorok között.

Hallom, hogy az utóbbi időben beszélni már nem nagyon tudtál, nem ismerted meg a régi társaidat sem, humorérzéked azonban, elhatalmasodó demenciád ellenére végig megmaradt. Szóval tényleg ez volt a lényeg! Amikor felolvasták neked a régi szövegeiteket, azokon a részeken nevettél csak, amiket te írtál. Mert visszarepített oda, ahonnan lehoztad annak idején: a humor angyalai közé.

Most, hogy odafenn vagy közöttük, azon szurkolok, hogy a mai gyerekek is lássanak maguk előtt olyan hősöket, zseniket, akikre még felnőtt fejjel is fel tudnak majd nézni. Akiktől visszapattanásból megtanulhatják, mi fontos, mi nem. Akik megmutatják nekik, hogy mi az élet értelme. Hogy miként kell keresztre feszítve fütyörészni. 

Hogy merre lakik az Úristen. (A nyúlon túl?)

  Kökéndy Ákos

Kiemelt kép: Getty Images/Erin Combs/Toronto Star