Gyerekkorom egyik legkülönösebb emléke Máté Péterhez kötődik

Miután reggeltől estig szólt a konyhánkban a rádió, és rengeteg könnyűzenei adás volt a televízióban, amiket én nagy szenvedéllyel követtem, ezért Máté Péter majdnem minden dalát ismerem, bennem maradtak a dallamok, szövegfoszlányok, de leginkább a „fíling”. Valahogy már akkor is éreztem, hogy más volt a „levegője”, mint az akkori zenészeknek. Az, hogy ennyire a zsigereimbe ivódott a dalaival, csak most derült ki számomra, amikor forrásokat kerestem ehhez a cikkhez.

Ráadásul volt egy feledhetetlen személyes találkozásunk is. Ő volt az első „híres ember” (tudjátok, aki benne volt a tévében), aki egyszer csak, teljesen váratlanul ott magasodott előttem a jászfényszarui presszóban, ahová fagylaltért mentem. (Puncs, vanília, csokoládé, soha semmi más. Ára: ötven fillér, majd egy forint, később egy forint ötven fillér… Ahol most tart a fagyi ára, azt inkább hagyjuk.)

Szóval valamikor hat-hét éves korom körül (1974–1975) beléptem a cukrászdába, aminek hivatalos neve Presszó volt. És akkor ott állt ő („az út végén”). Megtorpantam, de önkéntelenül is köszöntem neki. Jászfényszarun a felnőtteknek úgy köszöntünk, hogy „csókolom”. Én is ezt mondtam. Viszont olyan választ kaptam, amit eddig soha: „Szervusz.” Kedves volt, mosolygott.

Mi az, hogy szervusz? Eddig mindenki azt mondta nekem, „szerbusz”. Meglepett, de tetszett. Le sem vettem róla a szemem, félig háttal állt a fagyis pultnak, kezében kávéspohár. A kávéhoz képest elég gyorsan felhajtotta az italát, majd visszarakta az idétlenül vigyorgó pultos kisasszony elé a poharat, ami megcsúszott a csészealjon, és felborult. Elnézést kért, rettenetesen sok borravalót adott, és imbolygó léptekkel távozott.

Azt csak később tudtam meg, hogy napi tíz kávét ivott, és mindegyikben volt némi konyak. Az imbolygó lépteken már akkor sem csodálkoztam. Volt alkalmam bőven megtapasztalni, mit jelent.

Egy zongoratanárnő a házból

Két évvel a második világháború befejeződése után, 1947. február 4-én született, második fiúként. (Bátyja, Máté Pál, húsz évvel az öccse halála után könyvet is írt róla.) A család a nagymamával élt együtt a Krisztina körút 75-ös szám alatt, egy nyolcvanöt négyzetméteres lakásban. Nem dúskáltak a pénzben, de mivel igen hamar kiderült, hogy Máté Péter őstehetség a zenében, és abszolút hallása van, ezért finanszírozták a zenei tanulmányait.

A házukban lakott egy zongoratanárnő, ő tanította Pétert. Az is ő javasolta, hogy írassák zeneiskolába a kisfiút. Dacára annak, hogy akkoriban első osztályosokat nem szoktak felvenni zeneiskolába, ő kivételes elbánásban részesült. „Kis Gershwinnek” nevezték a tanárai, és nagyon szerették volna elérni, hogy zenei középiskolában folytassa a tanulmányait, a szülők azonban ellenálltak – Péter túlságosan érzékeny volt, ezért meg akarták óvni a művészsors buktatóitól. Úgyhogy a sima gimnázium elvégzése után egész más irányba terelték.

Azt gondolták, a külkereskedelmi pálya épp megfelel majd neki, hisz a bátyja is ott tanult. Ez nagy tévedésnek bizonyult. Becsületből elvégzett ugyan néhány szemesztert, de őt a zene éltette, ezért nagyon hamar jelentkezett egy rádiós képzésre.

Nehéz a könnyűzene

Már tizennyolc évesen a Magyar Rádiónál sorakozott a sok-sok fiatal között, akik mindannyian Balassa P. Tamás táncdalénekesi képzésére szerettek volna bejutni. Mestere hamar felismerte, hogy őstehetséggel van dolga, ezért hagyta, hogy saját kialakult stílusát vigye tovább.

Abban a kortársak és a zenetudósok is mindannyian megegyeztek, hogy zeneileg jócskán megelőzte saját korát. A szakma csodálta, de inkább használta, mint elismerte kivételes tudását, a közönség pedig eleinte kissé idegenkedve fogadta a szokatlanul szenvedélyes előadói stílust, és a cseppet sem bárgyú zenei futamokat. Akkoriban az olaszos-németes, lágy dallamok, a nem igazán tisztán éneklő szépfiúk és az úgynevezett „szép” éneklés divatját éltük.

1980, Magyarország, Budapest VIII., a Magyar Rádió stúdiója, Máté Péter és az őt kísérő gyerekek kórusa, új dalának felvételén – Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

Túlságosan modern volt a közízlés számára, hiszen az angolszász zenei hatások még nem törtek be a „legvidámabb barakkba”, így nem tudták hová tenni ezt a nyakigláb fiút, aki szenvedélyesen és kristálytisztán énekelt, ráadásul zongorán vagy gitáron kísérte magát közben. Talán épp ezért hat még a mai előadókra is az a stílus, ami annyira sajátja volt.

Az állam persze gyanakodva figyelte a „nyugati világ” levegőjét árasztó, angolul is éneklő dalszerzőt, akinek a lemezeit is elég ritkán adták ki. Arra hivatkoztak, hogy eladhatatlanok.

Később az is kiderült, miért került évekig indexre. A születésem évében, 1968-ban a Halló, fiúk, halló, lányok! című tévéműsorban olyan dalt énekelt, amelynek akár politikai üzenete is lehetett volna: „Szőke lány, pesti lány, nyugatra indult el. Azt hitte ő, vár ott reá nagyszerű parti, hej. De elmúlt hamar az első láz, egy maradt csak: kényszerű máz kikötő tövében. Micsoda ház!”

Eszelősen rossz ez a szöveg, de magyarul mégiscsak azt jelenti: kurva lett a pesti lányból külföldön. A Piroslámpás ház című dal előadása sajnos Máté Péter elé is piros lámpát tartott a már éppen beinduló zenei pályáján. Aczél Györgytől Tömpe Istvánig, aki akkoriban a Magyar Rádió és Televízió elnöke volt, mindenki kiakadt ettől a szabadosságtól.

Magyarország, Székesfehérvár, Vörösmarty Színház, Made in Hungary tánczenei bemutató. Máté Péter énekes – Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

A tehetség mégis utat tör!

A Made in Hungary versenyén, 1973-ban megszerezte végre az országos ismertséget a Hull az elsárgult levél című dallal, aminek szövegét S. Nagy István írta, zenéjét pedig Malek Miklós szerezte.

Mivel szólistaként nehezen lehetett akkoriban érvényesülni, először a Máté nevű zenekarral próbálkozott, majd a Főnixszel adta ki első lemezét: Éjszakák és nappalok címmel. A lemez címadó dala Szécsi Pálra emlékezett, akit igen nagyra becsült, és megrázta tragikus halála. A Főnix egyébként a mai napig haknizik Máté Péter dalaival.

Máté Péter és a Főnix (1977) – Forrás: Wikipédia/Martin Gábor

Mindegy hol, csak zene legyen!

Máté Péter egyáltalán nem volt válogatós, bármit elvállalt, ahova csak hívták. Akár esküvőkön is énekelt, csak a zenélés számított neki.

Legendák keringenek arról, hogy koncertek után még hajnali ötig szórakoztatta az összeverődött társaságot. A gitárját mindig magával vitte, így ha épp nem volt zongora a közelben, akkor sem kellett zene nélkül maradnia.

(Emlékeztek a Nekem elég egy szál gitár című dalára? Én igen. Elég szívtépő.)

A halála után tíz évvel készült tévéműsorban Zalatnay Sarolta mesélte, hogy a munkatársainak is úgy kellett élniük, ahogy épp ő élt. Vagy mértéktelenül habzsolta az ételt, és elképesztően sokat ivott meg cigarettázott, vagy – amikor besokallt – teljes önmegtartóztatásban élt. Semmi ital és cigaretta, abszolút diéta, viszont a zenében ekkor sem fogta vissza magát. Anélkül nem tudott élni.

A világhír árnyékában

Az nem kérdés, hogy ekkora zenei tálentummal akár világsztár is lehetett volna Máté Péter, de mivel Magyarországon született, erre vajmi kevés esélye volt. Egy párizsi sanzonversenyt viszont megnyert, figyelte a nemzetközi zenei világot, rendkívül tájékozott volt, és érzékenyen reagált a trendekre.

Egyszer még fel is csillant előtte a nemzetközi karrier lehetősége, amikor Írországban járt fellépni S. Nagy Istvánnal, állandó szövegírójával és ivócimborájával. Az egyik menedzser felajánlotta neki, hogy maradjon ott. Nemet mondott, de amikor hazafelé utaztak a repülőn, S. Nagy István azt mondta: „Csináljunk úgy, mintha elmentünk volna.”

Amint hazaértek, ennek jegyében megszületett az a dal, ami Elmegyek címmel itthon is hatalmas siker lett, de világsláger is született a feldolgozásából: a Nicolas Sylvie Vartan előadásában.

S. Nagy István is írt Máté Péterről egy könyvet, stílszerűen Elmegyek címmel. 

1973, Magyarország, Szeged, Újszegedi Szabadtéri Színpad, Máté Péter énekes, zeneszerző. A felvétel a VII. Szegedi Ifjúsági Napok alkalmával készült – Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

„És zene nélkül mit érek én?”

Máté Péter nem hajszolta a sikert, bár kétségtelenül fájt neki, hogy a sok-sok elismerés ellenére mégsem tölthette be azt a szerepet itthon, amit képességei szerint bőven megérdemelt volna. Tulajdonképpen semmi más nem érdekelte, csak az, hogy minél jobb legyen zeneileg. Igazi multitálentum volt, legalább százötven dalt szerzett, remekül hangszerelt, fölényesen jól zongorázott és gitározott. A Jézus Krisztus Szupersztár magyar színpadi változatát is ő hangszerelte. Utolsó éveiben egyre inkább a hangszerelés és a dalszerzés érdekelte. Ő énekelte Júdás szerepét az egyik felvételen, ami a musicalek világában az egyik legnagyobb feladat. Magabiztosan abszolválta. Hideglelős.

Elképesztő szenvedély hajtotta, talán azért is, mert érezte, hogy nem sokáig él.

Zűrös élet

Ehhez a felfokozott tempóhoz olyan társat talált Kovács Edit személyében, aki tizenöt évet kibírt mellette, két lányuk született, és Máté Péter halála után soha többé nem ment férjhez. Máté Péter a Fortuna bárban nézte ki magának a csodaszép és végtelenül türelmes lányt a szerelmesek ünnepén, épp Bálint-napon.

Lányai, Dorka és Edit elmondása szerint roppant szórakoztató és vidám volt vele az élet. Bár nagyon kevés időt töltött a családjával, de amit igen, azt tényleg intenzíven. Az utolsó két évükben sikerült elköltözniük a szülői házból a Krisztina körútról, ahol most emléktábla jelzi, hogy élete nagy részét itt töltötte az énekes. Addig nem voltak fényes anyagi helyzetben, mert a pénzt, amit keresett, fel is élte. A rengeteg cigaretta, a még több alkohol, az utazások, az éttermezés már akkor is luxusnak számított, de valószínűleg ez segítette őt abban, hogy alkothasson. Ennek persze az volt az ára, hogy hajnalonként a konyhaasztalon kottázza le szerzeményeit, hogy ne ébressze föl a családot.

A sok-sok visszaemlékezésből azt szűrtem le, hogy elképesztően szeretni való ember volt, aki akkor is imádta a családját, ha igen sűrűn megfordult más nők ágyában.

Bohém művész lett belőle, kicsapongó élettel, nem pedig külkereskedő. Nyilván ezt látták előre a szülei is, ezért próbálták őt megóvni azzal, hogy más pályára kényszerítették, de az ilyen elementáris tehetségű emberek többnyire nem tudják elviselni a társadalmi norma szabta kereteket. Olykor az önpusztítás marad az egyetlen eszköz, amivel valamiképp kibírják, hogy olyan ajándékot kaptak, amit csak kevesen. A szülei biztosan büszkék lennének a fiukra.

Ma már államilag alapított zenei díj is létezik, amit az ő neve fémjelez.

Rejtélyes halál

Hú, hát ha beírjátok a keresőbe, hogy Máté Péter, akkor rögtön feldobja a következő opciót: Máté Péter halála. És ez egymillió-kétszázharmincezer találatot ad ki. Tehát még az is kevés, ha azt mondom, millió és egy cikk született erről a témáról. Szívelégtelenségtől tüdőembóliáig, az épp aktuális ágyasánál töltött utolsó, mámoros éjszakáig, és a galéria lépcsőjéről való zuhanásig minden variáció olvasható ezekben a cikknek nehezen nevezhető írásokban.

Az a döbbenetes ebben az egészben, hogy az igazi népszerűsége épp akkor kezdődött, amikor az élete véget ért. Amíg élt, nem volt ennyire érdekes.

Használták a tehetségét, fürdőztek a fényében azok, akik közelebb álltak hozzá, elnézték az alkoholizmusát, így gyakorlatilag segítették őt abban, hogy minél hamarabb meghaljon. Amikor pedig ez bekövetkezett, üzletet csináltak belőle. Annyi biztos, hogy nem ezt érdemelte, ennél sokkal többet kellett volna visszakapnia a világtól. 

Giccs, és mégis…

Magamnak is nehezen vallom be, de akkor is igaz, hogy az elképesztően giccses dalszövegek, a mindig kiszámíthatóan csúcspont felé igyekvő zene, a halványlila vagy barackszínű öltönyök, a barkó, az elképesztően ízléstelen stúdiódíszletek és a még bénább stúdióbeszélgetések nézése, hallgatása közben tulajdonképpen boldog voltam.

Simán elbőgtem magam egy-egy dal hallgatása közben. Meggyőződésem, hogy itthon kevés tehetségesebb zenei alkotó született Máté Péternél.

Megejtő volt, amikor egy ma már nevetségesen suta stúdióbeszélgetés közben azt mondta Abody Bélának, hogy az „elérhetetlen valamit” keresi, és most erről fog énekelni. Hát így volt, mindig kereste azt az elérhetetlen valamit. Abban bízom, hogy ha életében nem is, de halála után megtalálta. Temetésén az Elmegyek című dal szólt… 

Hát, tényleg nagyon hamar elmentél, kedves Máté Péter. És ha majd az égben találkozunk, már nem úgy köszönök neked, hogy „csókolom”, hanem úgy, ahogy te is nekem: „Szervusz!”

Both Gabi

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT

Kiemelt kép: Fortepan/Urbán Tamás