A könyvek közti résben – Két könyv között az idő

–

A nem elég jó regények után nincs ez az érzés. Van, hogy némi lapos bosszúság követi a nem elég jó könyv befejezését, az az érzés, hogy a könyvre fordított idő némileg elpazarolt idő volt. De aztán persze előbb-utóbb be lehet látni, hogy alig van könyv, ami ne érdemelné meg a ráfordított időt.  

Jó, mondjuk, én elég hamar ott tudok hagyni egy könyvet.

Nagyon ritkán hajt a kíváncsiság, hogy egy félbehagyott könyvet újra elővegyek. Bár az is igaz, hogy a félbehagyott könyvekre nézve mindig elfog valami furcsa lelkiismeret-furdalásszerű érzés, mintha nem is csak a könyvnek, de egyenesen a szerzőnek tartoznék azzal, hogy befejezem a művét. A könyv félbehagyása egy ilyen rendezetlen személyes üggyé válik. Amit szeretnék rendezni, szeretném ezt a helyzetet kibeszélni, de mintha erre az a másik, aki azt a bosszantóan befejezhetetlen könyvet írta, nem is akarna alkalmat adni.  

A félbehagyott könyv írója tényleg kibabrált velünk, a rossznak talált könyv írója nem annyira. Mert ha egy rossznak tartott könyvet elolvastunk, legalább azzal nyugtathatjuk magunkat, hogy rendben, azért mégsem sértettünk meg senkit, nem hívtuk ki magunk ellen a könyvek birodalmának haragját. 

A jó könyvek után viszont ott ez a gödör. Mintha egy gödör mélyére néznénk. A tátongó üresség nem tudni, mennyire mély. 

És éppen ez lehet a kulcsa ennek az érzésnek. Tulajdonképpen minél jobb egy könyv, annál nagyobbnak érezzük a mélységet. Ugyanis a jó könyv vagy a nagyon jó könyv után azt érzem, (és gondolom, ezzel nem vagyok ezzel egyedül), hogy nem fogok találni – akárhogy is igyekszem – még egy ennyire nagyon-nagyon jó, megrázó, az életemet alakító könyvet.  

A jó olvasó az, aki rendszeresen olvas, akinek egyetlen napja sem telik el úgy, hogy ne olvasna legalább egy keveset, aki egy idegen lakásba betoppanva, lopva – kicsit mintha valami csínyt követne el – megnézi a könyvespolcot, szóval a jó olvasó mindig, már olvasás közben is fürkészi, nézegeti, mit is olvasson az ágya mellé helyezett könyve után, mi legyen a következő olvasmánya. Én rendszerint két vagy három könyvet is olvasok egyszerre. 

Társadalomtudományit vagy természettudományit, meg regényt. Krimit vagy komoly irodalmat. Bár most már itt is elmosódott a határ. Mondjuk úgy inkább, hogy egy Harlan Cobent meg a Tolsztoj Feltámadását. Ott van az ágyam mellett Coben Az idegenje (elképesztően erős könyv, nagyon komor, de komorsága ellenére nem nyomasztó regény), meg a zseniális Bill Bryson könyve az emberi testről, amiben a szívtől egészen a nemzőszervekig meg az agyig minden testrész kultúrtörténete és fiziológia leírása egyben benne van. Ilyet – hogy mindez még szórakoztató is legyen – csak Byrson tud. 

De már figyelem a könyvesboltok kirakatát, figyelem, hogy a barátaim mit olvasnak, és a Facebook-bejegyzéseket, hogy a jó könyv utáni űr ne legyen annyira letaglózó, ne legyen olyan mély, ne társuljon mellé depresszió. 

A jó könyv után majdnem mindig úgy érzem, hogy egyszerűen nem tudok mit olvasni. A következő könyv biztosan nem lesz olyan jó, mint az, amit olvasok. Nem is akarom, miközben a jó könyvet olvasom, legyen az bármennyire is brutális, hogy vége legyen. 

Ennek –  szerintem – két oka van: az első az, hogy a jó könyvnek sajátos, egyedi, behúzó, vonzó világa van. Olyan világa, amiben jó ott lenni, még ha az egy szörnyű, kegyetlen világ is. Most azért olvasom a Cobent, mert előtte ott volt a maga után szörnyű űrt hagyó Északi vizeken, Ian McGuire regénye. A másik oka: nem akarom, hogy a jó könyvnek vége legyen, mert akkor oda a jó könyvek okozta izgatottság. 

Az izgatottság okát Umberto Eco egyik rövid írásából lehetne talán levezetni. Eco azt írja, hogy azért jó olvasni, mert az olvasás kaland. Vagyis így, az olvasás segítségével tudunk több és szélesebb élettapasztalatra szert tenni. 

Az olvasás kitágítja az élettapasztalatainkat. Az olvasó ember fölött szélesebb, nagyobb az ég. Az olvasó ember előtt nagyobb távlatok nyílnak. 

Az olvasó át tudja élni, milyen Némó tengeralattjáróján beutazni 20 ezer mérföldet, milyen a Stromboli vulkánba leereszkedni, milyen harcolni a waterloo-i csatában, milyen találkozni idegen galaxisok követeivel. És minél nagyobb a kaland, annál mélyebb lehet a kaland után az előttünk tátongó gödör. 

Kevés könyv hatott rám az utóbbi időben annyira, mint ez a vérben, vizeletben, faggyúban, gennyben, fekáliában és kankós váladékban úszó – minden értelemben véve – igazán erős férfiregény. 1859-ben járunk, egy pszichopata gyilkossal a fedélzetén kifut egy bálnavadász hajó, és az Indiából dicstelenül menesztett Sumner hajóorvos is az utasok között van. Ő az, aki látja a kikötők bordélyait, érzi a hajók, a hajósok szagát, a bomlás szagát, aki végül egy kibelezett jegesmedvében vészeli át a jégvihart. Az Északi vizeken egy felejthetetlen kaland: az ember jeges áramlatokon sodródik a történettel, és mintha a lapok közül dermesztő szél fújna, szinte senki nincs, akiben maradt volna még valami emberi. Zsigerek. Belek. Hideg. Kevés regényt lehet szinte minden érzékszervünkkel annyira átélni, mint ezt. 

David Mitchell Csontórák című, szintúgy nagyszerű regénye után került a kezembe. Vagy egy hónapig vergődtem a Csontórák után, mit olvassak. Beleolvastam egyszer már félretett regényekbe, elolvastam újra Ottlik Géza kisregényét, a Hajnali háztetőket, de körülbelül csak azért, hogy húzzam az időt, hátha megtalálnom könnyen a Csontórákhoz méltó olvasmányt. De nem sikerült.  

Szenvedtem esténként. Úgy éreztem, már könyvek ezreibe lapozta bele. Már akkor is Byrsont olvastam, de azt sem volt kedvem folytatni. Görög drámákat olvastam. Elolvastam két Alice Munro novellát. Azok jók voltak ugyan, de mégsem regények. Munro világa is olyan, hogy sajátos, személyes élményé teszi a hősei élményeit. Úgy érzem mindig, ha Munrót olvasok, hogy mindent tudok a kanadai kisvárosok életéről. Hogy éltem Calgary mellett egy farmon. Ez is megvolt. De nem ez hiányzott. 

Ebben a vergődésben persze az a legjobb, hogy rengeteg könyvvel barátkozik az ember. Minél tovább tart, annál jobban hasonlít a depresszióra. És annál erősebb a kétségbeesésem, hogy tulajdonképpen sosem fogok olyan jó regényt találni, mint ez előző volt. 

Volt, hogy egy hónap vergődés után találtam vissza olyan könyvekhez, melyeket régen nagyon szerettem. Dosztojevszkij Ördögök című regényéhez. Flaubert Érzelmek iskolája című regényéhez, amit az egyik legjobb regénynek tartok.

A Csontórák utáni vergődés úgy ért véget, hogy a gyerekekkel megnéztem A tenger szívében című filmet (nem annyira jó, de nézhető), ami a Moby Dick keletkezését tárgyalja. Másnap lementem a könyvesboltba, és megláttam Ian McGuire könyvét. Először csak barátkoztam vele. Megnéztem a Molyon az értékeléseit (nem sokan olvasták). Nem győzött meg.

Majd másnap visszamentem a boltba, és újra elolvastam az első mondatot. Nem tetszett. Majd úgy két nap múlva elkapott egy érzés, hogy el fogok mulasztani valamit, egy nagy kalandot, ha ezt a könyvet nem olvasom el. Persze megvettem az Északi vizekent. És ahogy elkezdtem olvasni, elkapott. Annyira elkapott, hogy tudtam, ennek nem lesz jó vége, ha ezzel a könyvvel végzek, még durvább lesz az utána tátongó gödör, mint a Csontórák után. Így is lett. 

Az volt az egyetlen szerencsém, hogy megjelent az egyik friss felfedezettem, a nagyszerű, minden szempontból a legkedvesebb szerzőim közé tartozó Lucia Berlin új könyve. Erre azonnal rámartam. Azonnal elhoztam a könyvesboltból. Olyan volt, mintha végre fellélegeztem volna. 

Oké, rendben. Tehát vannak olyan szerzők, akikben lehet bízni: bár évtizedek óta halottak, mégis meg tudnak ajándékozni új élményekkel. 

Csak az a baj, hogy Lucia Berlin annyira erős… utána megint biztos, hogy üresség lesz. Annyira sokkoló és erős élmény, hogy utána nehéz lesz megint levegőhöz jutni. Megint jön az enyhe, könyv utáni depresszió. Amit néha azért hajlamos vagyok – ezt azért be kell vallanom – életem fontos részének tudni. 

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images