Uramisten, ilyen öregek vagyunk?! – Csalóka dátumok és önbecsapások nyomában
A Facebook „Ezen a napon” funkciója néha olyasmikre döbbent rá, amiket talán nem is akarok tudni az idő múlásáról. Például már négy éve (!) annak, hogy ezekben a napokban megőrült Budapest, leállt a villamos a körúton a magyar futballválogatott Eb-szereplése miatt. Aztán épp a minap döbbentettem rá valakit, hogy a Beastie Boys legendás, Licensed to Ill című albuma 1986-os, azaz mindjárt 35 éves lesz. A dátumok néha csalókák, néha mi magunk akarjuk azt hinni, hogy az idő nem is rohan annyira. A legjobban talán zeneipari mérföldkövekkel szemléltethető. Einstein nem egészen erre gondolt a relativitáselméletben, de mindegy. Csepelyi Adri írása.
–
Ha az idő múlása és az egyes hírességek kora (vagy épp kortalansága) kerül szóba, mindig egy Cary Grant-anekdota jut eszembe. (Amit ugyan nem lehet tökéletesen lefordítani, de így is érthető.) Történt ugyanis, hogy az amerikai színészlegenda, aki mindig is ködösített a születési dátumával kapcsolatban, épp akkor érkezett meg a filmstúdióba, amikor a titkára lényegre törő táviratot kapott egy minden lében kanál újságírótól:
– How old Cary Grant?
Tükörfordításban: milyen öreg Cary Grant?
Az „is” segédigét költséghatékonysági okokból kihagyta az illető riporter, így azonban teret adott a lehengerlő humoráról híres színésznek egy kis tréfára. Grant ugyanis már diktálta is a választ (segédigék nélkül, ahogy kell), amely így hangzott:
– Old Cary Grant fine. How you?
Azaz: „Az öreg Cary Grant jól van. És ön?”
Dehogy öregszünk!
Tapasztalatom szerint így vagyunk egy sor egyéb hírességgel, de még kulturális termékekkel és eseményekkel is: valahol sejtjük, hogy „öregszenek”, de a valós koruk csak bizonyos pillanatokban vág mellbe bennünket. A különbség legfeljebb annyi, hogy az éveik száma felől nem ők ködösítenek, hanem a mi agyunk:
a számunkra fontos események és kulturális szereplők olyan élénken élnek bennünk, hogy olykor tényleg sokkolóan hat ránk, amikor kiderül, mikor is robbantak be az életünkbe.
Mondok egy példát.
De szólok előre: ez fájni fog.
Minden idők egyik legőrültebb slágere, a dal, amelyet mindenki azonnal dúdolni kezdünk, hogy aztán napokig dallamtapadásunk legyen tőle, az idén októberben lesz 45 éves. Nem viccelek: ennyi idős a Queen Bohemian Rhapsody című remekműve.
Évek, amelyek mindent megváltoztatnak
A WMN-nél különös gondot fordítunk arra, hogy minden héten megnézzük, épp milyen fontos, érdekes vagy akár vicces évfordulókat ünneplünk, hogy ezek egy részét cikk formájában is feldolgozzuk. Az utóbbi hónapok során nagyüzemben toltuk a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos írásokat, így aztán egy kicsit máshol voltak a hangsúlyok, kevesebb évfordulós cikk született.
Nemrég az 1980-as évfordulók között bogarásztam, és bár külön-külön minden, alább leírt eseményt ismerünk, mellbevágó volt így egyben látni, mit művelt 1980 a zeneiparral – és a rajongók idegeivel.
Szóval gondoljatok bele: ekkor halt meg Bon Scott, az AC/DC énekese, s ez év júliusában (25-én, egész pontosan) jelent meg az ausztrál együttes ikonikus Back in Black lemeze, immár Brian Johnsonnal.
Nyár elején felakasztotta magát Ian Curtis – egy nappal a Joy Division első amerikai turnéjának kezdete előtt. Ugyanez – mármint, hogy negyven éve történt – még döbbenetesebb, ha mellérakjuk, hogy a Joy Division tagjaiból alakult, és amióta az eszünket tudjuk, legendaként emlegetett New Order 1980. július 29-én koncertezett először.
A Led Zeppelin is 40 éve oszlott fel, miután szeptember 25-én holtan találták John Bonham dobost.
És akkor még nem is beszéltünk december 8-áról, amikor lelőtték John Lennont.
Hasonlóan borzalmas hónapokat éltünk 2015 és 2016 fordulóján, amikor néhány hét alatt Lemmy Kilmistertől és David Bowie-tól is búcsút kellett vennünk – te jó ég, még fel sem ocsúdtunk, és mindennek mindjárt öt éve!
A közeli „Mennyi?!”
Aztán persze vannak azok a dolgok, amelyek tinikorunk fontos pillanataihoz köthetők, és emiatt egyszerűen nem vagyunk képesek az öregség fogalmával összekötni őket. Hisz akkor nekünk magunknak is be kellene ismernünk: nem vagyunk már húszévesek.
Mert hát nem rémisztő belegondolni, hogy Britney Spears 21 éve robbant be a …Baby One More Time-mal? Vagy hogy 18 éve annak is, hogy Justin Timberlake kiadta első, Justified című szólólemezét?!
De mondok durvábbat: az ’N Sync huszonöt éve alakult!
A Backstreet Boys meg az idén 27 éves (és köszi, jól van)!
Mark Wahlberg 35 éve lépett ki a New Kids On The Block-ból, Robbie Williams pedig 25 éve hagyta maga mögött a Take That-et és fiúbanda-imázst.
És kérlek, ne kapj a szívedhez, de a Spice Girls épp húsz éve oszlott fel.
„Mintha mindig is lett volna”
A másik állati érdekes dolog, hogy az előadók mellett mekkora áttörést képes hozni egy-egy hangszer vagy (ezektől nem függetlenül) egy-egy új zenei stílus megjelenése – és visszatekintve mennyire elképzelhetetlen lenne az élet nélküle.
Vegyünk egy példát: ha azt mondom, Cher-effekt, kábé mindenki tudja, hogy az énekesnő 1997-es, robotszerűre torzított hangzására gondolok, amit sokan imádnak, sokan gyűlölnek, de kétségkívül egy újfajta hangzást tett legitimmé – amelyre ma, kicsivel több, mint két évtizeddel később komplett műfajok épülnek.
Azoknak, akik 1980 után születtek, már teljesen természetes például, hogy a hip-hop meg a house létezik, mondhatni, a zenei DNS-ünkben akaratlanul is ott vannak a műfaj (és az abból kialakuló alműfajok) zenei, ritmikai elemei. Mire ugyanis akkorkák lettünk, hogy könnyűzenei értelemben kinyílt a csipánk, már foghattuk az MTV-t meg a VH1-t, és így hozzáfértünk egy csomó olyan zenéhez, amelynek hallatán a szüleink sikítva menekültek.
Tulajdonképpen nagyon furcsa abba belegondolni, hogy a hetvenes évek előtt nem volt hip-hop, a house meg csupán az 1980-as évek elején alakult ki Chicagóban, nem?
Ez a 120-130 bpm-es lüktetésű műfaj az utóbbi négy évtizedben ott volt a slágerlistákon, a klubokban, a rádiókban, de még a reklámokban is, ami aztán tényleg a legutolsó szint, amit egy zene megléphet a popularitás útján – hiszen ki akarná a vásárlóit olyasmivel elriasztani, amit hallgatni sem bírnak?
Az egyik ilyen mérföldkő, amely alapjaiban határozta meg a könnyűzene fejlődését, egy dobgép, a Roland TR-808 megjelenése volt, amely nem csupán az elektronikus tánczenében és a hip-hopban hozott forradalmat, de a mai napig nincs dobgép, ami több slágert adott volna a világnak.
Idén augusztus 8-án (8.08, ugyebár) ünnepeljük a 40. évfordulót, a gyártó cég ugyanis kinevezte ezt 808-napnak, és a limitált szériás cipőtől az exkluzív vinyllemezekig mindenféle ínyencséggel készül a jeles évfordulóra.
És hogy ez nem csupán afféle bennfentes dolog, ahhoz legyen elég annyi: számtalan rapszöveg mellett maga Britney Spears is énekel a 808-ról. Amikor ugyanis a Break The Ice című dalában azt dalolja, hogy a szíve úgy ver, mint egy 808-as, akkor épp erre dobgépre gondol.
Amiket már sosem tudsz kiverni a fejedből
Néha egészen hajmeresztő dolgok bukkannak fel az agyamban és a Spotify-listámban, így bukkantam tegnap este a Whigfield nevű énekesnő idei kislemezére (Suga). Igen, ő az a dán csaj, akinek Saturday Night című gigaslágerétől képtelenek voltunk szabadulni 1993-ban (Szevasz, Danubius Rádió!). Huszonhét éve, értitek? (Én nem.)
Ugyanebből az évből származik a Culture Beat Mr. Vain című örökbecsűje, a Macarena, a 2Unlimited is ekkor jelentette be, hogy nincs határ. (Igen, mi is úgy énekeltük általános iskolában, hogy „nónó, nónó nónó, repül az ótó”.) És ha már a Bikicsunáj-módra énekelhető slágereknél tartunk, álljék itt a döbbenetes tény, hogy a JÁMÁHÁTJÁMÁSZÓL (Modern Talking: You’re My Heart, You’re My Soul) októberben volt 35. Rémes, nem?
Dr. Alban It’s My Life-ja 28 éve jelent meg kislemezként – és az a rossz hírem, hogy a Bon Jovi azonos című slágere is huszadik szülinapját ünnepli az idén.
De nézhetünk magyar dátumokat is: gyermekkorom összes farsangjának kötelező eleme, az Animal Cannibals Takarítónő című dala 25 éve jelent meg, ahogyan a Hip Hop Boyz A hegyekbe fönn című opusza is. (Tudom, hogy mindkettőt tudod kívülről!) A Republic Szállj el, kismadár kezdetű dala is 1995-ös, ahogyan ekkor jelent meg Ákos Indiántánca, a TNT szerint meg húsz éve Bolond, aki sír egy lány után.
Pataki Attila meg 35 éve áll a Kör közepén, hiába fenyegetőzött azzal, hogy odébbáll.
És amikor tényleg megáll az idő
Az 1990-es évfordulókat nézegetve olyasmiket listáztam magamnak, mint például Depeche Mode: Violator (ezen a lemezen van a Personal Jesus például), meg hogy ebben az évben indult a pályafutása Mariah Carey-nek és a Biohazardnak (csak, hogy két, műfajilag ennyire távoli előadót említsek).
Ám ekkor esett le, hogy ebben az évben jelent meg Ice Cube első szólólemeze, az AmeriKKKa’s Most Wanted – elég szégyenteljes belegondolni, hogy lényegében jelen pillanatban az történik az Egyesült Államokban, amiről az N.W.A. (és később annak tagja, Ice Cube szólóban) már akkor rappelt.
A lemezt (amelynek a címében nyilvánvaló az utalás a Ku-Klux Klánra) hatalmas szakmai és közönségsiker fogadta. A szövegeket hallgatva azonban sokkoló a felismerés, hogy ugyan 2020-at írunk, ám jóformán szóról szóra tökéletesen aktuálisak az elhangzottak: feketékkel szembeni rendőri túlkapások, az igazságügyi rendszer igazságtalanságai, a rasszizmus.
Csepelyi Adri