Kurucz Adrienn: A nő, aki kiházasította a férjét – Novella

–

A férfi napok óta hallgatott.

Huszonhat év házasság után a nő pontosan tudta, hogy felesleges faggatnia, úgyse vallja be, mi baja, csak ha már pontosan megfogalmazta magában, mit akar mondani. És ahhoz neki idő kell, akkor is, ha egyetlen tőmondatban összegezhető a végén lényeg. Különösen akkor.

Úgyhogy a nő várt, és türelmesen kerülgette a megkukult férjét a lakásban.

Nem is hiányzott neki különösebben a társalgás, millió dolga volt.

Listázta a teendőket, szép sorban tette ki egyik pipát a másik után. Kitakarította a lakást, megpucolta az ablakokat, és kimosta, kivasalta a függönyöket. Kidobott egy csomó kacatot, átrendezte a gardróbot, hogy a férje könnyebben megtalálja a ruháit. Megvarrt minden szakadt holmit. Kigyomlálta a kertet, lepermetezte a rózsákat. Kicserélte a kiégett izzókat a lakásban.

És várt.

Egy vasárnap délután épp a kakaós piskótát szedte ki a sütőből, amikor a férfi beszélni kezdett.

Mindig így volt, egyszer csak ömleni kezdett belőle, ami napok óta feszítette.

A nő tudta, hogy itt a pillanat, úgyhogy óvatosan letette a forró tepsit a deszkára, aztán megkérte a férjét, hogy várjon egy kicsit. Kiszaladt a fürdőszobába, és gyorsan megfésülködött. Rövid hezitálás után feltett egy kis szájfényt. Elégedetten csücsörített a tükör előtt, lesimította a ruháját, és visszament a konyhába.

A férfi idegesen toporgott, aztán lerogyott egy székre. De rögtön föl is pattant, ivott egy pohár vizet.

Aztán leereszkedett az akkor már ülő felesége elé, fél térdre, mintha a kezét kérte volna meg újra, és azt mondta: – Kérlek, ne haragudjál rám, Malvin!

A nő a férje fejére tette a tenyerét, és finoman simogatni kezdte a csupasz foltot a feje búbján.

Le kellett volna vágnom a haját, gondolta. Még utoljára.

A férfi a gyengéd mozdulattól könnyezni kezdett, és félig guggolva, félig térdepelve, ebben a fura, görcsös pózban bevallotta a feleségének, hogy ő a Marit szeretni nem akarta.

De úgy alakult, hogy mégis szereti.

Magát viszont gyűlöli, amiért ilyen gyenge, és megérti, ha a Malvin megveti őt.

Az önsajnálat e drámai pillanatában ejtette a fejét a felesége ölébe.

Az asszony nem szólt semmit, csak simogatta tovább a férfi fejét.

Marit különben ő hozta a házhoz pár hónapja. A lányuk konyhából nyíló, körfolyosóra néző kicsi szobája két éve üresen állt, oda cuccolt be a nő azután, hogy elhagyta az iszákos férjét. Nem tudott volna fizetni egy önálló albérletet, Malvin pedig, aki az irodából ismerte, befogadta valami jelképes összegért, amíg kipereli valahogy a részét a közös békásmegyeri ház árából végre, és tud venni egy saját lakást.

A férje tiltakozott, ide venni egy idegent micsoda őrültség ez, mondta, és hallani sem akart a dologról, de aztán Malvin, ahogy rendesen, meggyőzte. A döntő érv az lehetett, hogy Mari már a bemutatkozó látogatás első órájában ajánlkozott: legépeli a férfi vezetés közben diktafonra mondott, sokórányi felvételét, amiből regényt akart írni a hosszú téli estéken.

Úgyhogy Mari beköltözhetett.

Eleinte alig merte kidugni az orrát a szobájából, akkor evett, akkor fürdött, amikor nem voltak otthon a háziak, hiába mondták neki többször is, hogy vacsorázzon velük, ne hülyéskedjen, nem zavar, ha zavarna, nem hívnák.

Közben Malvin elvállalt egy másodállást, úgyhogy kora reggel ment el hazulról és csak este jött haza, olykor épp csak aludni. A férje többször is szóvá tette, hogy alig van otthon, de Malvin megígérte, hogy csak pár hónapig tart ez az őrület, aztán visszatér gyesről a váltótársa, és ő a hét nagy részében négyre, legfeljebb fél ötre hazaér, mint régen.

Mari ajánlkozott, hogy megfőz nekik is délután. Nem fáradság, mondta, és úgyse érdemes csak maga miatt nekilátnia.

Besegített a takarításba is. Malvin egyre többször ért haza finom, fűszeres illatokra és tisztaságra. A férje se morgott már, hogy minek dolgozik annyit.

Egyik nap az asszony hallotta, hogy fütyörészve borotválkozik a fürdőszobában.

Akkor picit biccentett, és halkan húzta be maga után az ajtót, amikor elment dolgozni.

Azt, hogy a férje szerelmes a Mariba, ő már hetekkel azelőtt tudta, hogy a férfi gyanítani kezdte volna.

És úgy egy hónapja lehetett, hogy a kisírt szemű Marit látta kislisszanni a házból. Épp a patikából tartott haza felé, Mari észre sem vette, úgy rohant.

Másnap e-mailben közölte Malvinnal, hogy elköltözik, egy barátnője hazajött Angliából, és nagyon szeretné, ha nála lakna. „Ne haragudj”, írta a „mindent köszönök” helyett, és mire harmadnap Malvin hazaért, kicuccolt.

A férjét a nappaliban találta, egy koszlott papírdobozzal a kezében ácsorgott. Mari felejtett ott valamit a kamrában, a férfi meg mintha nem tudta volna eldönteni, mihez kezdjen a holmijával, letegye valahova vagy utána vigye netalántán.

Végül kicipelte a dobozt az előszobába, és lerakta az ernyőtartó mellé, ahol örökké útban volt. Malvin nem szólt semmit, kerülgette.

Meg a következő hetekben a férjét is, aki nem nagyon beszélt.

Egészen mostanáig, amikor végre kibökte, hogy szerelmes.

Meg azt is, hogy kivettek egy kis lakást közösen a Marival.

Vagyis a Marinak.

De ha úgy alakul, ő is odamehetne.

És tudja, hogy nemcsak szemétség ez tőle, de őrültség is, mert a Mari fiatal, ő meg öreg, legalábbis hozzá, de mit csináljon, ha egyszer ez beütött, ez a szerelem, és most akkor mi legyen, hogy úgy érzi, megint él.

Malvin halkan sírdogált egy kicsit, aztán bepakolt egy bőröndbe úgy egy hétre elegendő ruhát a férjének. Mondta neki, hogy jövő hétfőn jöjjön el a legszükségesebb holmijáért, és hívja fel Gusztit, aki segített nekik tíz éve a költözéskor, hátha vállal még fuvart, vagy kérje kölcsön a szomszéd kocsiját, az kombi.

A férfi nagyjából akkor döntötte el, hogy mégse költözik el, amikor Guszti neve felmerült.

Nem Guszti ellen volt kifogása, csak a szíve szúrt akkorát, minta infarktusa lenne, legalábbis ő így értelmezte azt az éles nagy fájdalmat a bordái között. Mintha valaki ketté akarná vágni, mint a csirkét Malvin a késsel a vasárnapi ebédnél.

Összefutott a nyál a szájában, ahogy beugrott neki a sült csirke képe, illata. 

Malvin akkor már nem sírt, hanem mosolygott.

És terelte, tolta az ajtó felé a totojázó férjét, még egy búcsúcsókot is lehelt az arcára.

– És te most? Veled mi lesz? – kérdezte a férfi a lépcsőházban, és vörös volt a szeme, reszketett az orrcimpája meg a szája sarka.

– Értem ne aggódj, szívem, rendben leszek – válaszolta a nő, és becsukta az ajtót mögötte.

Várt még vagy egy fél órát, hátha visszajön a férfi, aztán megkereste a telefonját.

– Holnap este a Keletiben! – mondta köszönés helyett a barna baritonnak. És még azt is hozzátette, hogy próbáljon meg szerezni hálókocsijegyet.

De ha nem megy, az se baj.

Kurucz Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images