–

A nő a sikeres férfiak mögött

A városi legenda szerint Roy Orbison és szerzőtársa, Bill Dees épp a következő lemezükön dolgoztak, amikor Claudette, Orbison felesége odalépett hozzájuk, és jelezte, hogy bemegy a városba. Amikor a figyelmes férj megkérdezte, van-e nála elég pénz, Dees humorosan megjegyezte: ugyan, egy csinos nőnek („pretty woman”) tulajdonképpen nincs is szüksége pénzre.

Így született meg minden idők egyik legszélesebb körben ismert popdalának ötlete, amelynek jellegzetes dallamát mindenki azonnal dúdolni kezdi, ha felhangzik a rádióban, hacsak nem egy barlangban élt az utóbbi öt-hat évtizedben.

Mi a fenét láttam most

A dal a nyolcvanas években többszörösen is sajátos karriert futott be. Először a Van Halen dolgozta fel 1982-ben, szintifutamokkal súlyosbítva az eredeti alapanyagot. És egy mai szemmel is minimum megkérdőjelezhetőnek nevezhető videóklippel, amelyben egy hófehér ruhás, tűsarkús nőt tart fogva egy Quasimodo-szerű figura, és figyeli élvezettel, ahogy két alacsony növésű szolgája abuzálja. Később jönnek a Van Halen tagjai, hogy szamurájnak meg Napóleonnak öltözve megmentsék a nőt, a WTF kategóriás nyitó képsorok azonban kicsapták a biztosítékot az MTV-nél. Így aztán ez lett az első klipek egyike, amelyet betiltott a tévécsatorna. Engem mindig kiver a víz tőle.

Julia Roberts shoppingol

Nem úgy az 1990-es mozifilmtől, amelynek ez lett a főcímzenéje, és amellyel örökre összeforrt az Orbison-szerzemény! Legalább tízszer láttam, az egyik jelenetét angolul és magyarul is kívülről tudom – amikor Vivian rommá oltja az őt előző nap lenéző bolti eladókat. (Közben is ez a dal szól.) Ami fontosabb ennél: a film a dalnak köszönheti a címét, a hivatalos filmzenealbum pedig akkora siker lett, hogy Amerikában tripla platinalemezzé vált. A Rolling Stone magazin minden idők 224. legnagyszerűbb dalaként rangsorolta, de 1999-ben kapott Grammy Hall Of Fame díjat is kapott.

via GIPHY

Tali a legfelsőbb bíróságon!

1989-ben a hiphopkörökben ikonikusnak számító 2 Live Crew szeretett volna paródiát készíteni az eredeti dalból, ám a jogtulajdonos nem adta meg az engedélyeket a híres basszusmenet felhasználására. Nos, a 2 Live Crew fő ismertetőjegye nem az volt, hogy különösebben sokat foglalkozott volna az illendőség határaival, az együttes egyik leghíresebb slágere például Me So Horny címen fut, amit elegánsan úgy fordíthatnánk: „fel vagyok aljzva”. (Igazából: Kanos vagyok.)

Az általuk szervezett bulik arról voltak ismertek, hogy a durva szexuális tartalommal megpakolt szövegekre végre teljesen felszabadultan táncolhatott minden férfi és nő

– ennek kivételességét ma már elég nehéz értenünk, különösen innen, Magyarországról, de szerepe van benne az afroamerikai közösség önelfogadásának és önérvényesítésének. Bármennyire viccesen hangzik is, de a vaskos szövegek miatt az együttest álszent módon támadó konzervatívok miatt az olyan opuszok, mint a We Want Some P***ssy (Puncit akarunk) gyakorlatilag polgárjogi kiáltvánnyá nemesültek.

Az együttes tehát tett az engedélyekre, és elkészítette a paródiát, amely egy nagyon szőrös nőről szól (az ízlésessége felől határozzon mindenki saját maga):

A jogtulajdonostól postafordultával jött a válasz: beperelte a 2 Live Crew-t jogtalan felhasználásért. Csakhogy a zenei alapot jegyző Luther Campbell nem hagyta magát, és a művészi szabadság nevében a legfelsőbb bíróság elé vitte a kérdést: úgynevezett méltányos felhasználásnak minősülhet-e más szerzeményének részleteit ily módon felhasználni, illetve mi a helyzet akkor, ha ezzel valaki pénzt is keres. A Campbell v. Acuff-Rose Music, Inc., 510 U.S. 569 néven elhíresült 1994-es ügyet lélegzet-visszafojtva figyelte a zenei szakma. A hiphop akkoriban törte át végleg a mainstream zene korlátait, és kulcsfontosságú kérdés volt, milyen ítélet születik, hiszen a hiphop egy úgynevezett hangmintaalapú műfaj, azaz (nagyon-nagyon lebutítva) innen-onnan kiollózott apró zenei részletekből építkezik.

Ily módon nagyon nem mindegy, rámegy-e a producer gatyája arra, ha akár csak gegként is felhasznál egy felismerhető részletet.

Az úgynevezett „crate digging” („ládatúrás”, azt hiszem, ez a szó nem fog meghonosodni) külön szubkultúra: a lemezboltok, piacok, becsődölt kiadók pincéiben ritka, elfeledett lemezeket kereső producerek egymással versengenek azon, ki túrja fel a legizgalmasabb hangminta-alapanyagot. (Így, vagy legalábbis ennek folyományaként akadhatott 2013-ban az Omega Gyöngyhajú lány című klasszikusának részletére napjaink egyik legismertebb producer-előadója, Kanye West, aki a maga visszafogott módján mintegy 40 másodpercet be is illesztett belőle engedély nélkül New Slaves című dalába (hát ki a fene gondolta, hogy előkerül az ismeretlen nyelven dalolászó előadó?). Kanye meg is kapta a dal szerzője, Presser Gábor ügyvédjének levelét (teljes joggal!). A felek végül százezer dolláros kártérítésben egyeztek meg.

Na de, vissza a 2 Live Crew-hoz: a bíróság az együttes javára ítélt a precedensértékű perben, amelyről Campbell azt mondta: egy idő után pontosan tudta, hogy ez messze túlmutat rajta vagy a dalon, lényegében a komplett műfajt képviseli.

És a dal tovább él

Az Oh, Pretty Woman sikere töretlen: egészen bizonyosan ott van a legismertebb filmbetétdalok között. Néhány hónapja pedig már Broadway-musical is létezik, amelyet e dal köré kerekítettek az 55. évforduló alkalmából. Érdemes megfigyelni, hogyan tapsol együtt a nézőtéren két generáció: az, melyik a hatvanas években, illetve az, amelyik a kilencvenes években bulizott erre a számra.

 

 Csepelyi Adri

Kiemelt kép: Getty Images/Buena Vista