–

Mátyástól Mohácsig

A mohácsi vereség magyarázatát sokan a Jagelló-kori hanyatlásban vélik felfedezni. Az erőskezű Mátyás után trónra lépő II. Ulászlóban a gyengekezűség szimbólumát látják, aki alatt elvesztek elődje hódításai, szétzilálta a nagy hírű fekete sereget, és aki semmiben sem tudta megfékezni a vele (és egymással is) vetélkedő politikai klikkek harcát, nem is szólva a Dózsa-féle parasztfelkelés kíméletlen leveréséről. II. Lajos pedig nem tudott megszabadulni a rámaradó terhektől, hiszen gyermekként lépett a trónra, és nagyon fiatalon halt meg, éppen Mohácsnál. Ez az érvrendszer tehát egyértelműen II. Ulászlót és a vele egy időben uralmon lévő politikai elitet teszi felelőssé a mohácsi vereségért. „A köztudatban, de a mostanság megjelenő jubileumi online írásokban is érthető módon az a bűnbak-kép él Ulászlóról, amelyet a töröktől szorongatott és a mohácsi csata következményeit megtapasztaló 16. századi magyar értelmiség alkotott meg, és a történetírók, valamint a későbbi korok írói és költői tettek oly ismertté” – olvasható Neumann Tibor történész a király halálának ötszázadik évfordulójára írt cikkében, rámutatva, hogy II. Ulászlóból a következő évszázadban képeztek bűnbakot olyan történetírók, akik Habsburg- vagy Szapolyai-szolgálatban álltak. Neumann szerint a király a nemességgel együttműködve, békességre törekedve próbált uralkodni, s Mátyás hódításait a további háborúság elkerülésére adta fel.

A „fekete sereg” pedig nem összetartozó, állandó létszámú és összetételű sereget jelentett, hanem kipróbált zsoldoskapitányokat, akik az aktuális királyi igényeknek megfelelően változó létszámú zsoldost sorakoztattak fel megadott időtartamra – s akikre a beköszöntő békeidőszakban nem volt szükség.

II. Ulászló tehát – különösen uralkodása első felében – nem volt annyira rossz király, mint a róla ma élő kép sugallja. Ettől persze még a legnagyobbak panteonjába sem kell beemelni. Neumann arra is rámutat, hogy II. Ulászló 1504-ben szélütést (mai elnevezéssel stroke-ot) kapott. Ebből még felépült, de mozgásszervi betegségei miatt már nem sűrűn mozdult ki Budáról az 1510-es években: talán ide vezethető vissza a mindenre bólogató, magában csehül motyogó, lyukas zsebű „Dobzselászló” kissé parodisztikusnak ható ábrázolása.

Mindeközben az Oszmán Birodalomban

Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja a Mohács 1526–2026 – Rekonstrukció és emlékezet program keretében egy olyan átfogó könyvet jelentetett meg nyár elején, ami az európai államok hadügyét és hadseregeit hasonlítja össze a mohácsi csata korában. A Fodor Pál és B. Szabó János által szerkesztett kötetből világosan kiderül, hogy az Oszmán Birodalom területi nagyságban, népességszámban, gazdasági teljesítményben, hadseregszervezésben, kiképzettségben és hadi technológiában egyaránt felülmúlta a korabeli Magyar Királyságot – sőt voltaképpen egész Európában egyedül a Francia Királyság állt vele egy szinten 1526-ban.

Vagyis valójában egy regionális nagyhatalommal (Magyarország) egy kontinentális szuperhatalom (Oszmán Birodalom) nézett szembe.

Ezek a mutatók arra engednek következtetni, hogy a mohácsi vereséget legföljebb elodázni lehetett volna, elkerülni nem, bármit csináltak (vagy nem csináltak) a Jagelló királyok. Innen nézve a „mi lett volna, ha Szapolyai János idejében odaér” kérdése inkább a csata utóéletét tekintve tűnik fontosnak. A csata végkimenetelén vélhetően nem változtatott volna, ha a vajda idejében megérkezik, neki azonban nem maradt volna intakt (ép) hadereje, még ha túlélte volna is a harcot.

De miért támadta meg Szulejmán szultán a Magyar Királyságot?

Fodor Pál szerint a török uralkodók Konstantinápoly elfoglalása után az iszlám és az ortodox erők összeolvasztásával „bizánci szultánként” tekintve magukra a római egyetemes világuralom visszaállítására törekedtek, azaz be akarták kebelezni az egykor a Római Birodalomhoz tartozó területeket.

E törekvés természetes ellensége a Német-római Császárság volt, azonban a Magyar Királyság mint felvonulási terület ugyancsak a hódítások útjában állt, ezért először ezt kellett a törököknek elfoglalniuk.

A mohácsi csata (török miniatúra részlete)

Így nézett ki a mohácsi csata

I. Szulejmán szultán és legalább hatvanezer fősre becsült hadserege 1526. április 23-án indult meg Konstantinápolyból. II. Lajos két lehetőség közül választhatott: vagy megütközik a szultánnal, vagy visszavonul, feladja az ország egy részét, de elkerüli az összeütközést. A király az előbbi mellett döntött. Július 20-án elindult Budáról, és a cseh, lengyel segédcsapatokkal, valamint egyéb külföldi zsoldosokkal kiegészülve összesen 25–27 ezer fős seregével Mohácsra.

Mostanáig nem tudtuk pontosan, hogy hol történt a csata. Ám a legújabb kutatások tisztázták, hogy a magyar sereg a mai Sátorhely térségében, a Mohács felé vezető utat elzárva állt fel Tomori Pál és Szapolyai György parancsnoksága alatt.

A jobb és bal szárnyon a könnyűlovasság, amögött a tüzérség, a gyalogság és a nehézlovasság sorakozott fel, közte a királlyal és testőrségével. A magyar sereg augusztus 29-én reggel már fegyverben állt. A csata kezdete előtt egy török lovas csapat megkísérelte jobbról megkerülni a magyar hadrendet.

A feltételezett bekerítő hadművelet elkerülésére Tomori az egyetlen rendelkezésre álló tartalékot, a királyi testőrséget küldte ellenük. A valódi összecsapás magyar támadással vette kezdetét a délutáni órákban.

A jobbszárny megfutamította a vele szemben álló ruméliai hadtest könnyűlovasságát a csata kezdetén, majd a magyar centrum is megindult. A török tüzérség és a janicsárok puskatüze megtörte a könnyűlovasság támadását, így ez összekeveredett a közben odaérkező nehézlovassággal. A vegyes hadrend többször megrohamozta a török tüzérséget, és a magyar könnyűlovas balszárny is bekapcsolódott a küzdelembe, azonban egyre újabb és újabb török alakulatok vonultak fel a harcmezőre.

A magyar sereg utolsó, elkeseredett támadását a török szultán és testőrsége ellen intézte, azonban nem járt sikerrel.

A csatatéren egyre nagyobb létszámfölénybe került a török katonaság, ami oda vezetett, hogy a magyar had megmaradt lovassága menekülni kezdett, majd követte őket a gyalogság is, bár utóbbinak nem sok reménye volt a visszavonulásra. Sokan haltak meg a harcteret körülvevő mocsarakban. A csatában a Magyar Királyság haderejének nagyobbik része elpusztult, ráadásul a király, II. Lajos is életét vesztette.

A Mohácsnál elesett II. Lajos király testének feltalálása – Orlai Petrich Soma festménye

A történettudomány álláspontja szerint a csatából menekülő uralkodó a lováról leesve, a Duna áradása miatt felduzzadt Csele-patak torkolatának közelében fekvő lápos, mocsaras területen lelte halálát.

Bár ezt időnként próbálják megkérdőjelezni.

Kettős királyválasztás

Szulejmán 1526-ban még nem foglalta el Budát, hanem kirablása után visszavonult: a Magyar Királyságot azonban fegyverrel meghódított területnek tekintette.

A magyar politikai elit eközben kétfelé szakadt. Az egyik tábor Szapolyai Jánost, a másik – valamivel később, de egy éven belül – Habsburg Ferdinándot választotta királlyá.

Szulejmán végső célja Bécs elfoglalása volt, így adta magát, hogy Ferdinándot ellenségnek, Szapolyait természetes szövetségesnek tekintse. János király biztosította is számára a szabad átvonulást Bécs felé 1529-ben és 1532-ben. A császárváros ostromai azonban nem jártak sikerrel. Szulejmán 1540-ben, Szapolyai János halála miatt lépéskényszerbe került, és hódításait, illetve későbbi hadjáratait biztosítandó újra megindította a hadseregét a Magyar Királyság ellen.

1541. augusztus 29-én, pontban tizenöt évvel a mohácsi csata után harc nélkül elfoglalta Budát, s Magyarország középső részén megkezdte a budai vilájet megszervezését.

Az ország nyugati-északnyugati harmada a Habsburgok (azaz I. Ferdinánd és utódai), a keleti pedig a Szapolyai család (név szerint a még csecsemőkorú király, János Zsigmond) uralma alá került. A kettős királyválasztást, János és Ferdinánd személyiségét, politikáját, a Habsburg-dinasztia magyarországi uralkodását, a különböző erdélyi fejedelmek tevékenységét több szempontból meg lehet közelíteni. Abban viszont biztosan nem lehet vita, hogy a három részre szakadt Magyar Királyság területe közel két évszázadra hadszíntérré vált. Bár Budát már 1686-ban visszafoglalták, csak az 1718-as pozsareváci béke állította helyre teljesen a korábbi, középkori határokat.

Szőts Zoltán Oszkár

A szerző történész, az Újkor.hu főszerkesztője, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának tudományos kutatója.

További információkat a mohácsi csatáról, illetve magát a csatát megelőző és követő időszakról ITT, ITT, ITT és a Fodor Pál, Varga Szabolcs és Szőts Zoltán Oszkár szerkesztésében szeptemberben megjelenő Több mint egy csata: Mohács – Az 1526. évi ütközet a magyar tudományos és kulturális emlékezetben című könyvben találtok.

Kiemelt kép:  A mohácsi csata – Than Mór festménye

Képek forrása: Wikipédia