Kult

Az amerikai színész, aki szupergyorsan megtanult folyékonyan magyarul

2019. augusztus 25. | TÉZS

Nemcsak hogy tökéletesen beszél magyarul, szinte hibátlanul ír, de úgy énekli, hogy „Magyarország, te vagy a szívembe írva”, hogy beleremeg a lélek. Második otthonának Dunavarsányt tartja, imádja a Kontrollt meg a tejszínes gombalevest, és olvasta a Tüskevárat. Az amerikai külügy tréningközpontjában Budapestre készülő diplomatáknak mesél magyarországi élményeiről, és MagyarLincolnként a YouTube-on számol be a nyelvtanulásáról. Trembácz Éva Zsuzsanna portréja.

– 

Lincoln Andrással egy középhaladó csoport magyaróráján találkoztam, amit Washingtonban tartottam. A bemutatkozásánál magamban csodálkoztam, hogy mit keres itt ez a magyar srác. Az óra alatt nüansznyi stilisztikai elcsúszások ütötték meg a fülemet, és csak akkor realizáltam, hogy ő bizony amerikai. Azt később tudtam meg, hogy

huszonhárom éves korában szupergyorsan tanult meg folyékonyan magyarul. Másfél évig autodidakta módon magát tanította az internetről és minimális tanári segítséggel, és persze a leghatékonyabban: ha csak tehette, magyarokkal beszélgetett.

Nagyon kíváncsi voltam sikeres nyelvtanulásának titkára. El is árulta. Roppant egyszerű, és legalább annyira érdekes, mint az ő története, amelynek kiindulópontjához a jó száz évvel ezelőtti Magyarországra kell visszaugranunk.

Dédapja 1912-ben legidősebb fiúgyermekként a szomszéd fiúval a kárpátaljai Pallóról indult szerencsét próbálni, majd nem sokkal később az egyik öccse, János is követte őket. A tizenhat éves fiú útja egészen a pennsylvaniai szénbányákig vezetett. Mint sok más magyar, ő is rövid távra tervezte ezt a pénzkereseti megoldást, és fizetését szorgalmasan küldte haza családjának, hogy földet tudjanak venni. A világháború azonban miszlikbe aprította terveit, Trianon meg a szovjet hatalomátvétel egy életre elszakította családjától és négy testvérétől. Feleséget a szénbánya melletti falu egyik magyar családja „szervezett” neki: a szatmári Jánkmajtisról került ki tizenhárom évesen András dédanyja.

Bevándorlók második-harmadik generációjára gyakran jellemző módon, a negyedrészt skót András magyar nagymamájától csak néhány magyar népdal maradt hátra. „Nem beszéltünk otthon magyarul, csak néha olyan szintű párbeszéd hangzott el, mint hogy „Hol a macska?” „A macska itt van”. Mindig érdekeltek a magyar gyökereim, de igazán fontossá huszonkét-huszonhárom évesen vált kapcsolódnom hozzájuk” – meséli. Így neki is állt magyarul tanulni – először otthon egy lemez és az internet segítségével, aztán élesben a washingtoni magyarokkal gyakorolt. 2012-ben kilenc hónapot töltött Magyarországon, elvégzett egy öthetes nyelvtanfolyamot, és teljes erővel vetette bele magát az igazi nyelvtanulásba:

barátokat szerzett, a dunavarsányi református közösségben tevékenykedett, kórust szervezett, megnézte a magyar filmklasszikusokat a Tanútól az Indul a bakterházon át olyan újabb mozikig, mint a Valami Amerika. Kedvenc színésze Csányi Sándor és Oroszlán Szonja. Bevallja, nem erőssége az olvasás, így a Vukkal és a Tüskevárral megbirkózott, de Jókai Aranyemberét már letette.

„Izgalmas volt a magyar barátaimnak, hogy van itt egy amerikai srác, akit minden érdekel, ami a magyar nyelvhez és kultúrához kapcsolódik, és vittek mindenhova.” Ez aztán olyan eredményes lett, hogy szlengkifejezéseket is hamar elsajátított. Beszélgetés közben folyamatosan figyelem, hogy egy óra alatt, szinte csak két-három alkalommal hibázik, és egyszer kérdez rá a „rózsaszín felhők” kifejezésre. Elárulja, hogy került már kínos helyzetbe egy-egy kifejezés mellékjelentésének pontos ismerete híján: „Egy házibuliról meséltem a washingtoni Magyar Nagykövetség egyik rendezvényén valakinek, és azt mondtam, hogy a hangos zene miatt a szomszéd öreg néni »leugatott« minket. Nem állt szándékomban bárkit is megsérteni, de mindig így hallottam, és nem voltam tisztában a szó pejoratív értelmével.”

A nyelvtanulási titka egyébként nagyon egyszerű:

„nagyon akartam, hogy jól beszéljek magyarul, és nagyon sokat tettem érte. Az első másfél évben napi egy-két órát tanultam: otthon a számítógép előtt nyelvtant tanultam, az autóban magamban vagy hangosan beszéltem magyarul, a hotelben pedig, ahol londinerként dolgoztam, többször elbújtam egy raktárban, és ott néztem át az új szavakat, dalszöveget, verset.

Amellett, hogy erős belső motivációt éreztem, az is fontos volt, hogy senki nem kényszerített. Akkor tanultam meg egy újabb nyelvtani részt, amikor úgy éreztem, hogy készen állok rá. Spanyolul négy évig tanultam az iskolában, és alapszinten elkommunikálgatok, de nem tudom magam igazán kifejezni.”

A módszere mellett az külön furdalta az oldalamat, hogy milyennek lát minket. Korábbi interjújában elmondta, hogy nem szereti az általánosításokat, és a klasszikus sztereotípiát, hogy a magyarok sokat panaszkodnak, eleinte nem is tapasztalta. „Első alkalommal kedvesnek, vendégszeretőnek láttam a magyarokat, nem tapasztaltam negatívumokat, de abban az is szerepet játszott, hogy romantizáltam mindent, ami magyar”. Úgy érzi, érti, miért mondják, hogy szeretünk panaszkodni, de talán ehhez ő a nagymamája révén egy kicsit hozzá is szokott.

„Nem is a sokat emlegetett pesszimizmust emelném ki, hanem inkább azt, hogy sokan szeretnek beleszólni a másik dolgába. Ha több ember ül egy szobában, mindenkinek megvan a megoldása egy adott helyzet kezelésére, és arról mindenképpen meg akarja győzni a másikat. Biztos, hogy egy ponton elhangzik az, hogy „Miért csinálod így? Megőrültél?”.

Azt is érdekes volt megtapasztalnia, hogy eleinte a „Jaj, Andráskám, egyél egy kis töltött káposztát, meg igyál hozzá pálinkát” felszólítással mindenhol leültették, de ahogy egyre jobban belesimult a közegbe és egyre magyarabb lett, ezek az invitálások elmaradtak. Úgy látja, hogy a magyarok jobban tisztelik az időseket, és a közösségek is jobbak. „A marylandi Annapolisban nőttem fel, felső-középosztálybeli környéken, ahol a templomba jól szituált fehér családok járnak. Itt elő nem fordulna, hogy egy szegény, afro-amerikai család is ehhez a közösséghez tartozzon. Ilyesmit nem tapasztaltam Magyarországon.”

A magyar konyháról pedig határozottan állítja, hogy sokkal jobb, mint a hazai. A töltött káposzta a legek között szerepel a krémlevesekkel együtt. „Amerikában vacsorára mindig három különböző ételt eszünk: húst, krumplit, és egy kis zöldséget, amelyek külön készülnek. Nagyon szeretem, amikor egy ételben sok minden van, például, mint a rakott krumpliban vagy a töltött káposztában.”

András színészként dolgozik Amerikában, és tervezi, hogy visszajön még Magyarországra. Addig is a YouTube-on énekel arról, hogy

„És ha gyermeked azt kérdezné:

miért vagy büszke rá,

hogy miért szebb e táj bárminél,

tanítsd meg neki holt költőink énekét,

hogy miért él bennünk a hűség

a síron túl is még!”

Ahogy hallgatom, eszembe jut a pallói tizenhat éves srác, aki talán nem sejtette, hogy száz évvel később talán ez a hűség vezeti vissza dédunokáját oda, ahova ő már nem juthatott vissza.

Trembácz Éva Zsuzsanna

Ha tetszett szerzőnk írása, olvasgass tőle még ITT is!

Képek forrása: Lincoln András

Ajánlom másnak is:

Legfrissebb

Kivel, mikor, mennyiért és meddig? – Házasságok számokban mérve

WMN Life – 2019. szeptember 19. – FB

Ha házas vagy, voltál, netán leszel, olvasd el, nehogy a statisztikák boldogtalanabbik felén találd magad!

Csepelyi Adrienn: Öregszem, és? Bocs, hogy nem rettegek! – Egy Y generációs gondolatai a jövőről

WMN Life – 2019. szeptember 19. – CSA

Arra kértük három kollégánkat, képzeljék el, milyen életet élnek majd nyugdíjasként – mi pedig leforgattuk velük, hogy megmutassuk nektek. Íme, Csepelyi Adrienn gondolatai az öregedésről.

< 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 >
Viber LinkedIn Pinterest