–

Egy ikonikus kép

Talán nem is volt ikonikusabb, mégis szívbemarkolóbb és elkeserítőbb képe a szír háborúnak, mint az, ami a hároméves Alan Kurdi holttestéről készült, akit Törökországban mosott partra a tenger. A világ talán akkor szembesült vele először úgy istengazából, mit is jelent valójában menekültnek lenni. Hogy milyen kockázatok, potenciális tragédiák lesnek azokra a családokra, akik a túlélés reményében hagyják maguk mögött az otthonaikat. Hiába azonban a felrázó kép, a szomorú valóságon nem sokat tudott változtatni.

Az azóta eltelt három év során több ezer ember vesztette életét menekülés közben a tengeren.

Míg sokan legfeljebb legyintenek a „migránsozós” hírekre, a média manipulációját vagy politikai gumicsontot látnak benne, Khaled Hosseinit mélységesen megrázta a szír kisfiú tragédiája. „Apaként egyre csak az járt a fejemben, milyen lehet látni a saját hároméves fiamat arccal lefelé a homokban fekve, majd egy vadidegen karjaiban. Hogy ezt a képet kell látnod újra és újra és újra. Hogyan lehet ezt egyáltalán elviselni? Hogy lehet így élni? Képtelen voltam felfogni, milyen érzés lehet.”

Sokan és sokfélét gondolnak a menekültáradatról

Ahogy a világ kollektív felelősségéről és a helyi problémákról is. És biztosan sokaknak igaza is van, az élet nem fekete és fehér. De valóban minden más színezetet, jóval több árnyalatot és mélységet kap, ha az ember szülőként tekint minderre. Bennem fájdalmasan sokáig megmaradt annak az afrikai nőnek a története, akiről még friss anyaként olvastam. Az asszonynak a háború elől menekülnie kellett a kétéves gyerekével, akit magára kötött, és úgy gyalogolt szinte megállás nélkül három teljes napig a biztonság felé. Talán azért is érintett meg az ő története, mert akkoriban volt annyi idős a lányom, hogy magamra kötözve hurcibáltam mindenfelé. Így könnyebben bele tudtam helyezni magamat egy másik anya cipőjébe, milyen lehet ugyanezt nem örömből, hanem félelemtől eltöltve, bujkálva, erőltetett menetben véghezvinni.

Tudom, ha úgy alakulna, hogy menekülni kell, a gyerekeim miatt bármire, és tényleg bármire képes volnék.

Mégis, meghozni azt a döntést, ami életmentő is lehet akár, de a legsúlyosabb katasztrófával is fenyegethet, hogy az ember a legféltettebb kincseit, a szeretteit belezsúfolja egy lélekvesztőbe, az Úr, a sors, vagy tudomisén, minek a kezébe helyezve a jövőjüket… Az ilyen helyzetekben tényleg csak az ima segíthet. Egy Ima a tengeren, hátha meghallgattatik.

És tudom, hogy az a több ezer ember, aki végül soha nem jutott el a szemközti partra, ugyanezzel az imával az ajkain indult útnak.

„Az ima, hogy Isten vezesse a hajót,

amikor  part eltűnik a látóhatárról,

és csak elmosódó pont vagyunk

a háborgó vízen, billegünk, forgunk,

könnyen elnyel minket.

Hiszen te,

te értékes rakomány vagy, Marwan,

sosem volt még nálad értékesebb.

Imádkozom, hogy a tenger is tudja ezt."

Hosseini nem először közelíti meg ezeket az érzékeny témákat a család, a szülő szemszögéből.

„A család áll minden könyvem középpontjában. Afganisztánból származom, ahol az ember a családján keresztül definiálja magát és a helyét a társadalmon belül.”

Már az első, a világhírt elhozó regényében, a Papírsárkányokban is fontos szerepet kap nem csak a szegény és a gazdag fiú barátsága, testvérisége és tragikus elszakadása, hanem az apa, illetve az apák figurája is, hiszen nem mindig az az apa, akit annak hiszünk, és nem csak abból válhat családfő és gondoskodó szülő, aki a gyermeket nemzette.

Soron következő második, 2007-es regényében, az Egyezer tündöklő napban szeretett volna szakítani a Papírsárkányok szereplőinek férfidominanciájával, ezúttal az afgán nők sorsára koncentrálva. Ahogy a Papírsárkányokban is elmosódik a határ vér szerinti és választott család között, itt is a két nehéz sorsú, mégis erős és kemény nő Leila és Mariam kapcsolata lesz a regény inspiráló magja. Mielőtt belefogott volna a mű megírásába, Hosseini visszament Kabulba, ahol megrendítették a sokgyerekes, burkában kolduló nőktől hallott személyes történetek.

A szerző az ENSZ Menekültügyi Főbizottságának jószolgálati nagyköveteként is sokat beszélgetett a világ számos tájáról érkezett menekültekkel, ezek a találkozások pedig újra és újra rádöbbentették, mennyire nem különbözünk mi sem tőlük. Azoktól az emberektől, akiket most sokan viszolyogva néznek a tévében. Ők is ugyanúgy tengették mindennapjaikat, mint te vagy én, újságíróként, pincérként, orvosként, tanárként, villanyszerelőként.

Számukra is volt egy olyan hely a világban, amit a biztonságos otthonunknak érezhettek a biztonságos életükben. Csak aztán adódott egy pont, ahol mindez egy csapásra megváltozott.

„Beszéltem egy afgán nővel, aki nyolc nap alatt szelte át a tengert az idős édesanyjával és a két gyerekével. Egyikük sem tudott úszni. A csempészek elmondták nekik, az esélyük arra, hogy biztonságban megérkezzenek, jóval alacsonyabb annál, mint az, hogy a tengerbe fulladnak. És ő mindezek ellenére fizetett nekik. Úgyhogy amikor az Ima a tengerent írtam, akkor ezt a valóságot szerettem volna bemutatni.”

És ha ez a gyönyörűen illusztrált könyv, ami első pillantásra nem tűnik többnek, mint egy szív mélyéből jövő fohásznak, nem tesz többet, mint belehelyezi az olvasót a tengerpart veszélyesebb felén álló apa cipőjébe, és úgy érzékenyít, akkor talán épp eleget is tett. Egyelőre. A többi meg rajtunk, mindannyiunkon múlik.

 

Fiala Borcsa

Kiemelt kép: Khaled Hosseini: Ima a tengeren (Libri)