Drakula emberére akad, és szerzője tollába dől – (Könyvajánló)

–

Drakula – a legenda megszületik

Furcsa zaj hallatszik az ablak felől. Mintha szárnyak verdesnék az üveget. Átvágva a szobán kilesek a félig leengedett redőny rései között. A lámpák természetellenes fényben fürdetik az utcát. A környező kertekben a sötétség minden apró zugot kitölt. A hold kiflije előtt valami elsuhan… talán egy denevér? Visszafordulva tekintetem elidőz Bram Stoker 2017-es kiadású Drakuláján. A kinti látvány persze a közelében sincs a pazar borítóhoz-, a telihold által megvilágított ódon várkastély sziluettjéhez képest. Sóvágó Katalin első – nem rövidített, nem tömörített, mint az összes korábbi – teljes és hiteles fordítása, 2006 óta már három kiadáson van túl. Ez a harmadik minden könyvespolc díszére válik. Az olvasólámpa fényében mintha frissen csillognának a borítón aláfolyt vércseppek.

Bram Stoker könyve megannyi olvasást követően is magával ragadó: az író sohasem járt a Kárpátokban, először Vámbéry Ármin mesélt neki róla, majd minden tudása könyvtári kutatómunka eredménye. Mégis olyan atmoszférát teremt, amely azonnal magához láncolja az olvasót. Akárcsak címszereplőjének vámpírcsókja, csakhogy Stoker fogak helyett a szavait mélyeszti a szürkeállományunkba, hogy aztán a borzalom nevében ránk zúdítson mindent:

vért, kiszolgáltatottságot, elfojtott szexualitást, hímsovinizmust, feminizmust, a kor legmodernebb vívmányait, eutanáziát, jéghideg logikát, romantikát, kalandot, a nyomozás és a vadászat izgalmait.

A Drakula levél-, detektív- és kalandregény egyben, amely műfajából adódóan mélyebb karakterábrázolást nyújt. Hősei a kitűnő korrajz révén a múlt ködéből elevenednek meg, szörnyei a gótikus horror jegyében foglalnak helyet a tudatalattink mélyén. Ahogy az elolvasott könyvektől többek leszünk, úgy a horror zsánere is feltölti mindenféle borzalmakkal a szekrényünket és az ágyunk alját.

Drakula Stokernél csaknem eredendő gonosz: az ördög tanítványa, aki a nagyvilág után vágyakozik. Eredetileg nincsenek romantikus elképzelései. Ezzel szemben Francis Ford Coppola azonos című, 1992-ben bemutatott filmjében már tragikus (anti)hős, aki a szerelem miatt lesz gonosszá, és így csak a szerelem oldozhatja fel. Coppola kezében úgy válik teljes értékű adaptációvá Stoker története, hogy – az új trendhez igazítva – mindent eltúloz benne: a fülledt erotikát, a horrort, a romantikát és magát a címszereplőt. Drakula elveszti a vérszopó arisztokrata gróf alakját, szörnyeteg lesz belőle, Nosferatu, akivel a vérszívó aktus maga a bestialitás.

Az asztali lámpa fényének rebbenése szakítja meg merengésemet, amelytől egy pillanatra az árnyékom a falon hatalmasra nő, körbeöleli a szobát. Mintha fagyos ujjak motoznának a vállamon. Megborzongok. Csak nem a falra festettem az ördögöt?

Dracul – a történet új nézőpontot kap

Sóhajtva masszírozom az orrnyergem, mire az álmatlanság vigasztalón az ölembe ül. A kezembe veszem az íróasztalon heverő másik könyvet. Az Agave Kiadó – most is, mint általában – kitett magáért: a borítón föld fölött lebegő, lepedővel borított alak, feje mintha kérdőn fordulna felém: halhatatlanná leszek?

Dacre Stoker a Drakula, az élőhalott című, felejthető folytatáskötete után biztosra ment: társírónak a Bram Stoker-díjra jelölt J. D. Barkert kérte fel, aki A negyedik majom című regényével már megágyazott egy sikeres pszichothriller franchise-nak.

Közös munkájuk, a Dracul merész vállalkozás: Bram Stoker eredeti elképzeléseiből kiindulva hivatalos előzményt írtak minden idők legnépszerűbb vámpírtörténetéhez.

1897-ben a Dracula-kézirat első 100 oldala a szerkesztés áldozatává esett – később ennek egy részletét jelentette meg Bram özvegye Drakula vendége címmel 1914-ben. Dacre és Barker a hiányzó oldalak megszállottjaivá váltak, mindenáron meg akarták fejteni, hogy mit tartalmazhattak. Bram 2011-ben előkerült naplójára és a meglehetősen szabadon kezelt, izlandi Dracula-fordításra, a Makt Myrkrannára támaszkodva építették fel az új sztorit.

Újabb motoszkálás a redőny mögül. Az ablak alá oson a talaj menti köd. Tűnődve nyitom ki a kezemben tartott Dracult. Az új könyv semmihez sem fogható illata betölti az orromat.

A Dracul bár a Drakula előzménykötete valójában nem a grófról szól. Hanem Dearg-Due-ról, a női vámpírról, amelyről egy ír legenda regél. Egyes elképzelések szerint a Drakula nem Vlad Tepes sztorijából, hanem ebből a legendából fogant. Ezt megerősíteni látszik, hogy a Makt Myrkrannában is szerepel egy Drakulához hasonlatos vámpírnő.

Bár elsőre kissé snassz megoldásnak tűnik az írót megtenni a történet hősének, mint kiderül, Bram Stoker életének homályos részeit nagyszerűen kitölti a misztikum. Dacre abból indult ki, hogy Bram igaz történetként akarta tálalni a Drakulát, ám 1897-ben még túl elevenen éltek a köztudatban Hasfelmetsző Jack rémtettei, épp ezért a kiadó ódzkodott az öltettől. Dacre elképzelése szerint Bram hitt a vámpírokban. És mi van, ha a Drakulával valójában a saját tapasztalatait kívánta közreadni?

A Dracul tehát egy Bram Stoker-életrajzi kötet, beleszőve egy ír legenda, jól megpakolva misztikummal és bőven meglocsolva vérrel… na meg persze nem hiányozhat belőle Drakula sem.

Mese egy halhatatlan szerelemről és az önfeláldozásról, valós életrajzi tényekre alapozva.

Barker ebből a miazmából egy meglepően jól működő elegyet alkot. A Drakulához hasonlóan a Dracul is részben levélregény, amely két idősíkon futtatja össze a történetszálakat. Bram Stoker jelenében a főhőssel együtt éppen őrködünk valami felett, bár valójában inkább mi vagyunk bezárva a négy fal közé. Eközben naplóbejegyzések, levélrészletek és újságkivágások révén megelevenedik a múlt, és mi visszamegyünk az időben a nagybeteg kisfiúhoz, a hétéves Bramhez és nővéréhez, Matildához, akik – szeretett, bár kissé különc dadusuk után koslatva – borzalmas titok nyomára bukkannak.

Barker az Interjú a vámpírral nagyívű romantikus nyitányához hasonlóan mutatja be az ír burgonyavészt követő esztendőket, és helyezi el bennük a rejtélyes betegségtől félholt Bram Stokert. Nővérével, Matildával közös nyomozásuk pedig a '80-as évek sötétebb hangulatú gyerekfilmjeit idézi. A könyv legjobban működő párosa kétségkívül az egymással évődő testvéreké, akik kezdetben ifjonti hevületből, felnőtt korukban pedig józan ítélőképességük megőrzése érdekében erednek a gonosz nyomába.

A Dracul hangulatában remekül utánozza a gótikus regényeket, azok olykor dagályos szóhasználata nélkül. Hiába vagyunk képben a vámpírlét alapjait tekintve, a cselekmény az egyszerű történet ellenére is kiszámíthatatlanul hömpölyög előre.

A valódi személyeket mintázó hőseinkkel megjárunk viktoriánus hullaházat, bonctermet, temetőt, valamint egy ódon várkastély, a whitby-i apátság és egy elveszett osztrák falu romjait.

A jelen és a múlt szálai szépen összesimulnak, miközben Drakula eredetéről is lehull a lepel. Bram jelene már mellőzi a levélregény műfajiságát, a hagyományos elbeszélőmód szolgáltatja a megoldást. A számos szereplő különböző nézőpontja közti váltogatás meglepő feszültséget kelt. A lezárás megalapozza a Drakula kötetének keletkezését.

A Dracul szórakoztató, gördülékeny, és kifejezetten érdekessé teszi, hogy Bram Stoker életének valódi történéseit burkolja a misztikum ködébe. Barker egészen hátborzongató leírásai és nem várt fordulatai megteremtik azt az atmoszférát, amely az alapot jelenti egy misztikus horror esetében. Ám minden „jósága” ellenére sem válik belőle olyan klasszikus, mint amilyen a nagy előd. De legalább Dearg-Due legendája megkapja azt a figyelmet, amelyet megérdemel.

Bram Stokert végül csak magával ragadta Drakula az örökkévalóságba. Ő tette híressé. Bram pedig Drakulát hírhedtté. Miközben elmélázva járatom az agyam ezen a gondolaton, a zaj egyre hangosabbá válik az ablaknál. Mintha karmok karistolnák a párkányt. Egyetlen mozdulattal rántom fel a redőnyt. A vörösben játszó szemektől megigézve nyitom ki az ablakot. Az éjszaka hidege belém mar.

– Te vagy az… Bram? Gyere be! 

                                                                                                   Bányász Attila

 A kiemelt kép a szezrő tulajdonában van