A Nagymenő

Pár napja bementem az öcsém szobájába, hogy így nyáron a napsütésre, virágillatra, a lepkéket kergető kutyusunkra és egyéb idegesítő cukiságokra hivatkozva édesbús beszélgetést kezdeményezzek.

„Most filmet nézek, hagyjál!” – volt a válasz a közeledésemre, amely utólag látom, valóban túlságosan merésznek bizonyult, mégsem szegte a kedvem, nagy bátran azt is megkérdeztem, hogy ugyan mit néz?

„A Nagymenőket” – jött a válasz.

„Már megint?”– csúszott ki a számon, mire ő csak rám pillantott, és úgy nyomott rá a billentyűzetre, hogy újraindítsa a filmet, hogy az jó nagyot kattant, jelezve: itt a vége a beszélgetésnek.

Akkor leesett, buta kérdés volt ez az utolsó, pláne mivel én mutattam meg neki először ezt a Robert De Niro-Martin Scorsese klasszikust. Ezek után ne dumáljak, ugye.

Nem is emlékszem, mikor láttam először De Nirót a képernyőn, az biztos, hogy úgy, mint sok kortársamnál, nálam is a feje tetejére állt a színész karrierje időrendi szempontból. Előbb láttam a Csillagport és az Apádra ütök-trilógiát, mint az igazi, bár valljuk be, nem kiskamasznak való klasszikusait.

Aztán persze azokra is megértem és jött sorban a Keresztapa II, a Taxisofőr, a Szemtől szemben, a Dühöngő bika, a Szarvasvadász és persze a Nagymenők.

Ray Liotta, Robert De Niro, Paul Sorvino és Joe Pesci a Nagymenők szereplői

Minden egyes filmben kiütközik Robert De Niro elkötelezettsége a szerep iránt, és a tökéletességre való törekvés, ami engem is azonnal megfogott. Személy szerint úgy érzem, minden filmjében ő viszi a prímet, ahol pedig nem a főszerep, „csupán” mellékszerep jutott rá, ott is gyorsan bezsebelt érte egy Oscart. (Azóta is egyedülálló eset, hogy Marlon Brando és Robert De Niro ugyanannak a karakternek az eljátszásáért kapott Oscar díjat. Brando Vito Corleonéja a Keresztapában míg a De Niro által alakított maffiavezér a Keresztapa II-ben nyerte meg a kritikusokat magának).

A színész perfekcionizmusát expresszionista festő édesapjától örökölte, aki maga sem riadt vissza az extremitásoktól.

Apjával való viszonyát a Bronxi mese című filmben dolgozza fel, amit ő rendezett és önéletrajzi ihletésű. Arról, hogy az ifjabb Robert De Niro meddig ment el azért, hogy egy-egy karaktert hitelesen tudjon alakítani, Fiala Borcsa cikkében már olvashattatok.

Robert De Niro a Keresztapa II-ben

A szűkszavú erőszakellenes aktivista

De Niro, „az újságírók (imádnivaló) rémálma” 2018 júniusban a Tony-gálán egy magához hűen tömör, ám annál velősebb beszédével került a figyelem középpontjába. Ott bejelentette, hogy csak egy dolgot akar mondani: „Fuck, Trump!” Bárki mástól talán erős lett volna ez a beszólás, viszont De Nirót percekig állva tapsolta a közönség. Az amerikai elnök persze azonnal üzent is a Twitteren, hogy szerinte annyiszor ütötték meg De Nirót a Dühöngő bika forgatásán, hogy visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett. (Ütések valóban voltak, agykárosodás nincsen.)

A színész már régóta hangot ad negatív véleményének Donald Trumppal kapcsolatban. Legutóbb a fegyverviselési- és tartási törvények szigorításával kapcsolatos vitába kapcsolódott be.

Teljes mértékben a szigorúbb fegyvertartási törvényekért tüntető fiatal diákok mellett áll. Már 2012-ben is adott interjút a New York Magazine-nak, amelyben kiemeli, hogy a probléma a fegyvertartást korlátozó törvények gyengeségében rejlik: „Őrületes, hogy manapság már szinte bárki hozzájuthat fegyverekhez”.

A Dühöngő bika

De Niro különösen szívügyének érzi a témát, hiszen filmjeiben általában tobzódnak az erőszakos jelenetek, amiket sokszor tekintenek terrorcselekmények kiváltó okaként. Az egyik leghíresebb ilyen eset az volt, amikor egy amerikai taxisofőr, Ronald Reagan amerikai elnök ellen kísérelt meg merényletet a Taxisofőr félreértelmezett üzenetén felbuzdulva.

De Niro nem tagadja, hogy filmjeiben valóban sok az erőszak, de kijelenti, hogy ő személy szerint abszolút erőszakellenes.

„Mindig úgy érzem, hogy az erőszakot úgy kell belevenni egy filmbe, hogy az hihető, igaz és igazolt legyen.”

Emellett felhívja a figyelmet rá, hogy minden filmkészítőnek arra a pozitív üzenetre kellene fókuszálnia, ami olyan fontos, hogy az erőszak beékelését is indokolja. Sok esetben ez sajnos nem történik meg, és az agresszív jelenetek csupán durva, értelmezhetetlen és fölösleges megszakítások a filmekben, amitől egy normális lelkületű néző kellemetlenül érzi magát, míg a terroristák őrült gondolatai ezekben találnak igazolásra.

A manhattani Greenwich Village-ből származó De Niro és Martin Scorsese filmjei talán pont azért olyan népszerűek az erőszakos jelenetek ellenére is, mert okosan bánnak az erőszakkal. Csak indokolt esetben durvábbak a jelenetek, amikor az üzenetet ezeken keresztül tudják átadni.

„A művész halála”

A mű mindig túléli a művészt – ezt Robert De Niro is megtanulhatta festő édesapjától.

Talán ez vezette arra, hogy tudatosan terelje mindig a filmjeire a figyelmet. Sosem árult el semmi különöset a magánéletéről, mert a munkája szempontjából nem az a fontos, hogy hányadik feleségével él együtt, és mivel foglalkozik.

2017-ben

Az újságírók már régen feladták, hogy bármilyen személyes információt kihúzzanak belőle, így elérte, hogy az ő esetében igenis a filmre, a karakterre koncentráljon az ember. Ez elképesztően ritka a botrányokat ünneplő Hollywoodban.

Pedig, ha belegondolunk, egy jó film, egy jó karakter, bár összekapcsolódik a színésszel, mindig túléli őket.

Egy jó film támasztja fel újra a színész emlékét, és nem fordítva. Úgy tűnik, Robert De Nirónak ez eddig nagyon bevált. Egyre kevesebbet tudunk róla, míg filmjeit egyre többen ismerik.

Csak így tovább, Bob, boldog 75. születésnapot!

Csernik Gréta

Források: ITT, ITT

Képek forrása: Getty Images