Amikor ötévesen beírattak a szüleim táncra, egy kislány esetében ez természetes lépés volt. „Így majd nem lesz csámpás” (nálam ez volt az első számú szempont), szép lesz a tartása, kecses a mozgása, fegyelmet és kitartást tanul. Én olyan helyre kerültem, ahol mindjárt háromféle táncműfajba kóstoltunk bele: a klasszikus balettbe, a sztepptáncba és a dzsessztáncba. De ezeken kívül is tanultunk mindenféle egyéb koreográfiát: polkát, menüettet, keringőt.

Tizennyolc éves koromig fix és mozdíthatatlan program volt az életemben a balettóra, ami tökéletes alapot adott ahhoz, hogy később bármilyen más táncba fogjak. Tulajdonképpen az egyetlen, amire semmilyen szinten nem készített fel, az a társastánc, azon belül is, hogy milyen egy partnerrel együtt mozogni, hagyni vezetni magad. Bár, ha jobban belegondolok, a vad kamasz években azt is külön kellett megtanulnom, milyen a táncot nem kontrollálni – úgy bulizni, hogy ne érdekeljen, szép-e egy mozdulat, van-e eleje-vége, íve és stílusa.

Annak idején, ha megkérdezték tőlem, mit sportolok, mindig kicsit zavarba jöttem, mert a táncot nem tartják annak. Pontosabban, mintha kevesebbre tartották volna a sportnál, míg én többre. Ezt persze akkor még nem tudtam megfogalmazni.

Miután elkezdődött a felnőtt életem, évekig csak az volt a fontos, hogy valamit mozogjak. Kipróbáltam mindenféle női tornát, Pilatest, jógát, ideig-óráig (értsd egy–két évig) ki is tartottam mellettük. Míg egy nap, már túl a harmincadik születésnapomon, a gyerekeim születésén, a szoptatáson és sok-sok kötelességből letudott mozgásórán, egy barátnőm fel nem hívta a figyelmem arra, hogy nyílt egy balettiskola felnőtteknek a közelünkben.

Fotó: Takács Petra

Soha nem voltam balettos alkat. A gyerekkoromban elsajátított táncműfajok közül egyértelműen ebben voltam a legkevésbé ügyes, bár persze objektíven is ez a legnehezebb. A balett kőkemény kihívás, minden egyes alkalommal. De amikor tizenöt év kihagyás után újra beléptem egy balett-terembe, amikor megfogtam a rudat, és az első tendu-re nyújtottam a lábam, azonnal tudtam, hogy hazaértem.      

Szóval mondhatnám, hogy ott ragadtam, de igazából az első percben tudtam, hogy innen már csak visznek, magamtól abbahagyni nem fogom.

Akkor sem, ha sosem leszek jó benne, és harmincöt, sőt, negyven felett nincs is miről álmodoznom.

Mert baromi jó, hogy időközben egy szűk réteg körében a balett mégis csak divatba jött, és az is, hogy egyre jobban terjed a közösségi médiában, hogy sem korhoz, sem testalkathoz nincs kötve, de nekem legalább hat évbe telt (az újrakezdés óta), hogy meg tudjak csinálni egy szabályos dupla tourt jobbra, és a következő év célkitűzése lesz, hogy balra is menjen. Egy dupla forgás… értitek.

A balett persze nem való mindenkinek. Néha én is elgondolkodom rajta, miért épp ezt a mozgásformát választottam, ahol legalább olyan teljesítménykényszerre vagyok ítélve, mint az élet egyéb területein. Miért épp egy olyan mozgásban kapcsolódom ki, amelynek nem titkolt célja a tökéletesség elérése – az, hogy minden egyes porcikám a megfelelő helyen, a megfelelő szögben álljon? Miért nem csinálok valami szabadabbat?

Éppen ezért időnként elkap a vágy, hogy a balett MELLETT belevágjak valamilyen más táncműfajba is, ami kiegészítené ezt a szigorú formát, és amihez a balett remek alapot nyújtana. De melyiket? – volt a nagy kérdés, amiben végül a Magyar Táncművészeti Egyetem segített, ahová pedig amatőrként sosem mertem volna betenni a lábam.

Ott hirdették meg a tánc világnapja előtt (ami hétfőn volt) a Nagy Táncválasztó programsorozatot, amire Budapesten kívül öt nagyvárosban lehetett jelentkezni. Ez az egynapos rendezvény részben azzal segített rajtam (illetve három és kilencvenhárom év között akárkin), hogy akár ötféle táncműfajban is kipróbálhattam magam egy-egy harminc perces, ingyenes workshop keretein belül, hanem ezen kívül szakmai beszélgetéseken és vetítéseken is részt lehetett venni.

Fotó: Kemény Dávid

De a lényeg, ugye, az volt, hogy a Táncművészeti Egyetem tanárai ízelítőt adtak egy-egy olyan műfajból (illetve annak alapjaiból), amiket még nem próbáltam – és mindezt több korosztályban tették: ovisoknak, iskolásoknak, ifjúsági korosztályban és felnőtteknek. Már eleve felemelő élmény volt ennyi táncoskedvű ember közé érkezni az öltözőbe, a legkülönfélébb korcsoportból és képzettségi szinten.

Azonnal elszállt minden gátlásom, mert látszott, hogy tök mindegy, kinek milyen a szerelése, a testalkata és a táncos múltja. Mind azért jöttünk, mert a tánc belülről mozgat miket.

Én először egy divattánc elnevezésű kurzusra tértem be, amit a Táncművészeti Egyetem divattánc szakirányának évfolyam vezetője, Kézér Gabriella tartott. Hamar kiderült, hogy ez az a stílus, amit gyerekként dzsessztáncnak tanultam, és ami valószínűleg a legközelebb áll hozzám, bár itt igazán csak az alaplépésekig és alapmozdulatokig jutottunk. De a tanárnő meghívta az órára egy tizenhat éves növendékét, aki az utolsó két percben olyan bemutatót tartott nekünk, amitől leesett az állunk. Ebben már komoly balettugrások és akrobatikus elemek is voltak, de úgysem azt hivatott illusztrálni, hová kellene eljutni, inkább csak azt, mi jelenti ennek a műfajnak a profi szintjét.  

A következő órám moderntánc névre hallgatott, és a lelkesedéstől kicsattanó Kropf Mínea tartotta. Itt már a résztvevők is jóval fiatalabb korosztályt képviseltek, ami nem csoda: a táncstílus maga is dinamikusabbnak hatott, több olyan elemmel, amit az embernek a padlón kell végeznie. Én speciel nem szeretek a földön kúszva táncolni, de nyilvánvaló, hogy a kortárs táncban ez alap, ahogy az is – ami szintén nem áll közel hozzám –, hogy az ember mezítláb dolgozik. Bár az óra igazán szórakoztató volt, szívesen maradtam volna még, de alapvetően arra jöttem rá, hogy engem mégsem ez a stílus boldogít.

A balettórára, a néptáncra és a társastáncra viszont nem maradtam, mert ezeket ismerem, a mozdulatművészet meg nem annyira érdekelt – úgyis úgy éreztem, hogy megerősítést nyert bennem: a divattáncot kellene folytatnom valahol.

Fotó:Kemény Dávid

Bár egész gyerek- és ifjúkoromban ugyanabba a tánccsoportba jártam, és felnőttként is hűséges maradtam az első helyhez, ahová betértem, így pedig még összehasonlításai alapom sem nagyon volt, egy dolgot most megtanultam:

a táncos kedvű amatőrök egy nagy, titkos társaság, akik között nincs értelme szégyenlősködni. Mi sosem leszünk profik, de ez nem is számít, a mozgás öröme a lényeg.

Ahogy itt, a Nagy Táncválasztón is megjelentek hatvan feletti lelkes felnőttek, de még pocakos urak is karaktercipőben, úgy a mi Széll Kálmán téri balettunkon is mindig az idősebbek adnak erőt és reményt, hogy ezt akármeddig lehet űzni – a fiatalok meg inspirációt, hogy hogyan is kellene ennek kinézni.

Lehet, hogy már negyvenévesen sem lendül olyan magasra a láb, és a dupla forgásnál több sosem lesz, de ha csak minden alkalommal sikerülne magabiztosan megcsinálni, már az is eredmény. Csakhogy a táncban az a lényeg, hogy minden egyes nap a nulláról indulsz – ami tegnap megvolt, ma újra ki kell küzdened.

Régebben, amikor hazaértem a balettról, a férjem mindig megkérdezte: „Na, milyen volt?” Talán arra várt, hogy minden alkalommal szárnyaljak tőle. Csakhogy ez nem így megy. Nem mindig esik jól, néha beledöglök, és már az első gyakorlatnál tudom, hogy végig szenvedni fogok, nem lesz egy forgás sem, amit rendesen tudok kivitelezni. De ez is hozzátartozik, hogy aznap is végigcsinálod, mert ezáltal is tanulsz és fejlődsz. Hogy aztán azokon a napokon, amikor a zene a hátára vesz, és te szárnyalsz vele, úgy érezd, meghódítottad az egész világot. 

Gyárfás Dorka