Ráérsz? Szól bele Dóra barátnőm a telefonba. Vagyis nem beleszól, hanem inkább üvölt. Mondom is egyből, hogy persze, de egy kicsit csendesebben beszéljen, mert így nemcsak én fogok megsüketülni, hanem a szomszédok is.

Megsértődik, lehalkul, de csak pár másodpercre. Aztán ugyanolyan hangerővel folytatja. Fel van baszva az agya, azt mondja. Mert nem hiszem el, hogy mik mennek a neten. Lopnak. Gondolatokat. Gondolattolvajlás zajlik, és ő, mármint a barátnőm, aki jogász, ő bizony most nem lesz rest, és most megkeresi azt a jogszabályt, ami tiltja a gondolatlopást.

Na, ez hosszú lesz, gondolom, úgyhogy benyomom a kávéfőzőt, és előveszem az eldugott cigimet. (Arra gondolok, hogy mire ez a tetű kávégép bemelegszik, elszívok egyet, de senki ne vegyen példát rólam, a dohányzás rettenetes szokás. Én nem is bírok rendesen rászokni, pedig hatéves korom óta próbálkozom, de ezt majd elmesélem máskor.)

Na, szóval rágyújtok, Dóra meghallja, hogy dohányzom, kapásból még nagyobb hangerővel (ha ez egyáltalán lehetséges) lecsesz, hogy te most rágyújtottál, bazdmeg? – csak így, kedvesen.

Mondom rá, de mindjárt elnyomom, csak gondoltam, stresszes leszek, ha elkezded mesélni a gondolattolvajt. Megenyhül, és így csak néhány mondatban ecseteli, hogy gyenge jellem vagyok, és azonnal dobjam el a cigarettát. Elnyomom, megnyugszik. Vagyis nem nyugszik meg. Üvölt tovább, de már nem a francos cigim miatt.

– Beszarsz, hidd el. Na. Futni voltam tegnap. És esett.

Mondom, ez nem nagy szám, mindennap futsz, erre kijavít, hogy csak ötször egy héten, mondom, én kérek elnézést, az más. És folytatja, hogy esőben futni nem valami jó, mert reménytelen, és folyton visszacsúszol, és dupla annyi idő, de a heti kilométer az heti kilométer, nincs mese, úgyhogy megfutotta az adagját. Egy tízest. Kétszer annyi idő alatt, de megfutotta.  

– Fáradtan, átázva, de jókedvűen értem haza. A gyerek sehol, a mosogató üres. Nemhogy üres, de szárazra törölve, szinte csillog-villog. Mentem is egyből Dani (a kamasz fia) szobájába, kopogás nélkül becsörtettem, és csak annyit kérdeztem, hogy hányast kapott. Nem volt időm e-naplót nézni, tuti: vagy rossz jegy van, vagy igazgatói. Azt mondja, honnan szedem, de kiderült, hogy amúgy az utóbbi. És megmagyarázza. Hogy az egyáltalán nem úgy volt.

És ő gyakorlatilag makulátlan jellem. Nézzem csak meg, ha még nem láttam volna, hogy szerintem ki mosogatott el a konyhában? Talán egy jótündér?

Itt állítólag egy kicsit elbizonytalanodott a gyerek, mert megtetszett neki a jótündér szerep, de aztán elvetette, mert mostanában olyan mennyiségű tesztoszteront termel a szervezete, hogy esélytelen a tündérlány-funkció. Szóval, Dani győzködte a barátnőmet, hogy „jajj, anya, ne izélj már, az nem úgy volt, az a teniszlabda amúgy szarul repül, (szerinte az is lehet, hogy valaki direkt megpiszkálta, hogy félrehordjon), ugyanis ő egyáltalán nem oda akarta dobni. Az kifejezetten pech, hogy a tanári ablakon berepült. Na, jó, eltalálta Horváth tanárnő feje búbját, de csak a feje búbját, milyen óriási szerencse, hogy nem az arcát. Ráadásul mit gondol a barátnőm, hogy mi lett volna, ha az az ablak történetesen be van zárva? Na, ugye. Tiszta szerencse, hogy nyitva volt. És Horváth tanárnő egyáltalán nem haragszik, ő ugyanis (mert ő egy udvarias jellem), azonnal elnézést kért, amint megtudta, hogy kit talált el a félrehordó labda.”

Dóra kiborult idegileg, de nem mutatta, gyakorlott kamasznevelő. Dani megúszta büntetés nélkül (mondjuk, ismerve az anyját, minimum egy kisebb hegyibeszéd azért kicsúszott), a barátnőm meg elment fürdeni. Ült szép csendesen a fürdőkádban, amikor Dani halkan kopogott: „Nem, nem édesanya, dehogyis akarok bemenni, csak lenne itt még valami. Az a helyzet, hogy angolból írtunk egy röpdogát a múlt órán, amit azért nem mondtam neked, mert nem akartalak feleslegesen idegesíteni, mert tudtam, hogy milyen fontos tárgyalásod volt ma délelőtt, de szóval egyes lett.”

A barátnőm itt úgy döntött, hogy nem, ezt nem akarja hallani. Úgy érezte, hogy kamaszt nevelni reménytelen. Pont, mint esőben futni.

Kiposztolta hát a Facebookra:

„Kamaszt nevelni minden bizonnyal olyan, mint rossz időben futni. Ha nekem szar, szar az másnak is.”

Jöttek a lájkok meg a kommentek szépen sorban. Mindenki egyetértett, mindenkinek volt sztorija a saját kamasz gyerekéről. És mindenki tanácsolt valamit. Eddig ez rendben is lett volna.

Reggelre Dóra el is felejtette az egészet, kapkodva készült, tízórait, aznapi aktákat pakolt, aztán vágtatott a munkahelyére, útközben kidobva az autóból kamasz egyszem magzatát.

Beért a hűvös kis irodába, lepakolt, kinyitotta a laptopját. Mielőtt elkezdett dolgozni, gondolta bekukkant a Face-re.

És elállt a lélegzete, mert (előre szól, hogy én most kapaszkodjak meg), az történt, hogy egy régi-kedves-ismerőse, akinek a gyereke az ő egyszem magzatának sporttársa, tehát neki anyatársa is, pontosan ugyanezt a szöveget posztolta ma reggel:

„Kamaszt nevelni minden bizonnyal olyan, mint rossz időben futni. Ha nekem szar, szar az másnak is.”

Csak így simán, nem megosztva, nem odaírva, hogy „by Dóra”, hanem eredeti, saját gondolatként. És ő ettől kikészült. És mondjam meg, ha túllihegi, de, ugye, ez szerintem is lopás?

Közbeszúrtam, hogy nem olyan nagy értékű ugyan, de nyilvánvalóan az.

Hohó, ha azt hiszed, hogy itt vége van az egésznek, óriásit tévedsz! – ordította bele a telefonba.

Újabb szál cigit vettem elő, és a telefont eltartva magamtól, hogy a barátnőm meg ne hallja, megint rágyújtottam. Bocsánatot kértem mindenkitől gondolatban, aki nem helyesli időnkénti dohányzásomat, de a stressz az stressz, ezt cigi nélkül nem lehet kibírni.

Dóra közben folytatja: – Hát, én hozzászóltam a poszthoz, először finoman (ezzel előrevetítette, hogy lesz itt még cifraság is), hogy azok az én gondolataim, és jobban esett volna, ha megosztja az oldalamról, hogy látható legyen, azok a fránya mondatok bizony az enyémek.

És kapaszkodjak meg, de a régi-kedves-ismerős-anyatárs, nem értette, hogy mi a baj. Hogy neki ez megtetszett. És? És akkor Dóra gyógyszere kicsit messzebbre gurult, odaírta, szépen kifejtve, hogy van az a hülye törvény, hogy nem lopunk. Gondolatokat sem. Mire nekiestek a régi-kedves-ismerős-anyatárs barátai, és kommentekben minősítették Dórát, hogy ilyen kicsinyes embert még nem láttak, és egyáltalán hogy nevel ő így magyar gyereket ezzel a hozzáállással, ha ezt a szőrszálhasogató irigységet látja (mert nyilvánvalóan látja, hiszen biztosan megengedi neki, hogy facebookozzon, de ők semmin nem csodálkoznak manapság), amit az édesanyja művel. Gondolkodjon el azon, hogy miket ír ide, mert ezzel példát mutat a fiának, és hogy lesz majd abból rendes magyar ember. Meg ilyesmi. Ő meg persze bőgött, és kiakadt. Aztán páran neki adtak igazat. Egy közös haverjuk is (még fiatalkorukból), aki mindkettőjük ismerőseként először kedvesen csak igazságot akart tenni, utalva arra, hogy nem, nem másolunk szöveget forrásmegjelenés nélkül. Mert az lehet, hogy éppen nem lopás, de legalábbis csúnya dolog. Régi-kedves-ismerősök-anyatársak között meg különösen.

Erre neki is nekiestek kommentben a régi-kedves-ismerős-anyatárs pártolói, hogy jobb, ha nem okoskodik, mert nincs ebben semmi szándékosság, és semmi rossz, egyszerűen csak megtetszettek ezek a mondatok a régi-kedves-ismerős-anyatársnak.

Ő maga (mármint a régi-kedves-ismerős-anyatárs) is leteremtette kommentben a közös havert, hogy ne beszéljen hülyeségeket, ezt mindenki így csinálja. Erre a közös haver kiakadt, hogy ő például biztosan nem, de ezek után azt javasolja a régi-kedves-ismerős-anyatársnak így kommentben, hogy cserélje le a profilképét Jennifer Lopezére, ugyanolyan lopás és hazugság az is. Ha már lúd, legyen kövér, ne csak gondolatokat lopjon, hogy okosabbnak higgyék, lopjon képet is. Hogy szebbnek is higgyék. (Mondjuk, itt felszisszentem, hogy ez azért nagyon csúnya volt, de Dóra zokogva győzködött, hogy nem tudom elképzelni, mi mindennek elhordták, csupán azért, mert kiállt az igazáért, hogy őt márpedig meglopták, és igenis megérdemelte ez a régi-kedves-ismerős-anyatárs, hogy megkapja a magáét). Mire aztán, a kedves (most már kimondom) „gondolattolvaj” régi-kedves-ismerős-anyatárs tizennégy éves fia…

Itt elvesztettem a fonalat, kértem, hogy tisztázzuk, ki a fiú, Dóra türelmetlenül ordította a telefonba, hogy Daninak a sporttársa, de ezek szerint nem figyeltem, mire bocsánatot kértem, biztosítottam róla, hogy nagyon is figyeltem, szóval mit csinált ez a sporttárs, nem tudom elképzelni sem.

Magánlevélben (amit a közös haver képernyőfotón átküldött Dórának, bizonyítván, hogy mekkora áldozatot vállalt érette a kommentjével), megfenyegette ezt a közös haver hozzászólót, aki Dórát megvédte. Azt írta, hogy kerülje azokat a helyeket, ahol ő megfordul (itt a barátnőm éles nyelvvel beszúrta, hogy szerinte nem a könyvtárra gondolt), mert bárhol találkoznak, bárhol is látja meg a városban a régi közös havert, szét fogja verni a pofáját.

Még szerencse, hogy a régi-kedves-ismerős-anyatárs tud gyereket nevelni, és tisztességes magyar embert farag majd a fiából.

 Péterfy-Novák Éva