–

Quentin Gréban: Szeretlek, anya! című kötete a könyvfesztiválra jelent meg néhány héttel ezelőtt a Manó Könyvek gondozásában.

Már a kiállítása is egészen különleges, hiszen teljesen másképp fest, mint egy átlagos könyv. Gyönyörű, karcsú, magas és ragyogó, pont olyan, amilyennek a filmekben szokták ábrázolni az anyákat.

Ez a könyv azonban nem egy elképzelt ideálról szól…

…hanem a hétköznapokból olyannyira ismerős kétségekről, félelmekről, tépelődésről és bizonytalanságról. Az életünkről, a viszonyainkról, a titkainkról, a bánatainkról és az örömeinkről.

A kötet lenyűgözően szép képeit készítő, brüsszeli születésű, negyvenes évei elején járó gyerekkönyvszerző nem egy konkrét történethez készítette az illusztrációkat, csupán különböző helyzetekben élő nők portréit szerette volna volna megrajzolni/festeni a saját örömére.

A legkülönfélébb népek anyáiról készített képeinek sokszínűsége igazán bravúros. Végtelen érzékenységről árulkodnak azok a helyzetek, amelyeket megjelenített a rajzokon.

Nagyon ritkán találkozom ilyesmivel, amikor egy férfi ennyire mélyen átéli a másik nem örömeit és gondjait.

Így nyilatkozott a szerző a Könyvesblognak az illusztrálás öröméről: 

„Megadom magamnak a lehetőséget, hogy álmodjak, és erős képeket képzeljek el – még most felnőttként is. Teljesen természetes, hogy ha az ember gyerekeknek alkot valamit, akkor bele kell bújnia az ő bőrükbe.” 

A könyv érzékletes képei egészen biztos, hogy a gyerekeket is elvarázsolják majd, de a szövegek elsősorban felnőtteknek szólnak. Nekünk, nőknek, anyáknak, nagymamáknak, és olykor a szerzők gyerekeinek is.

Az első – francia nyelven megjelenő – kiadáshoz utólag írt szövegeket a szerzőtársa, de a magyar változat ennél sokkal különlegesebb, hiszen harminc nő + egy férfi, Lackfi János író vallomása olvasható benne. A Manó Könyvek szerkesztői, Csapody Kinga és Edinger Katalin pedig kiválasztották a képeket, és célzottan küldték el a leendő szerzőknek.

Érzékeny válogatás volt, az biztos, mert mindannyiuk elevenébe talált a kép, amelynek ihletésére ki-ki megírta a saját szövegét arról, mit jelent számára ez a szó: anya. Minden oldalpáron egy-egy történet olvasható a színes képek mellett mai magyar alkotóktól, vannak köztük írók, költők, színészek, énekesek, televíziós szakemberek, pszichológusok, bűvész és még egy gasztroblogger is.

Szinte mindenki a saját, személyes élményét írta meg az anyasággal kapcsolatos érzéseiről (kivéve persze Lackfi Jánost, akinek Csak egy című kötetindító szövege remekül megadja a könyv alaphangját). Sajnos nem tudok most mindenkitől idézni terjedelmi okok miatt, de higgyétek el nekem, hogy minden egyes szerzőnek vannak olyan gondolatai, amelyeket szívesen megosztanék veletek.

A szövegek és a képek által én is közelebb jutottam a saját anyaságomhoz.

És akkor most jöjjön néhány kedvenc mondatom a kötetből:

Lackfi János egyetlen férfiszerzőként gyermeki szemszögből írta meg a maga történetét:

„Anya csak egy van, néha egy is sok, mert folyton mondja és mondja, ne másszak fel oda, leesek, és beütöm magam, és ő aztán nem tudja kiütni a beütést” (…).

Berg Judit bravúros Szerelem az életem című írásában a szerelést, valaminek a helyrehozását, mint állandó anyai tevékenységet, és a szerelmet, mint a szinte egyetlen lehetséges létformát állította párhuzamba. A mű első mondata:

„Mióta anya vagyok, szerelek.”

És az utolsó:

„De egyelőre még a magunk életét szerelem. Szerelem, mi volna más?”

Hadas Kriszta mondatai is elevenembe találtak, különösen ez:

„Sosem gondoltam olyanokat, hogy ez a baba őt választotta a földön, meg azt sem, hogy a szent anyaság oltárán áldozni kell. Nem hagyott ki semmit, és így is jó volt. Pont eléggé jó anya.”

Havas Dórától is van egy erős idézet, ami megfogott:

„A legnagyobb kihívás nekem néha lehunyni az összes szemem – elöl, hátul, belül –, és hagyni, hogy menj, fedezz fel mindent. Hisz úgyis érezlek.”

Farkasházi Réka megható mondata is sokáig visszhangzott bennem:

„Magadban hordozod a vonásainkat, és mégis, vagy pont ezért, különleges vagy. Senki máshoz nem hasonlítható.”

Karafiáth Orsolya egy szerelmespárról készült kép mellé írt líraian szép szöveget:

„Vagyok, vagyunk: leszel. Ez meg a szívem, ahogy dobog, ahogy tudatára ébredek.”

Kádár Annamária kivételnek tekinthető a szerzők között, hiszen neki sajnos nem születhetett saját gyereke, de a folyamat, hogy mégis anyává válhatott, nagyon tisztán megjelenik az írásában. Az utolsó, szívhez szóló mondata így hangzik:

„Magamban, magamon hordozlak mindig.”

Kárász Eszter mivel mással mondhatta volna el lányai iránti érzéseit, mint a zenei skála hangjaival. A SZÓ például így néz ki nála:

„És a SZÓ, amit azóta is keresek, de talán még nem találtak fel, vagy talán erre való a csend.”

Koós Réka megindító vallomásában saját édesanyja áldozatszerepét is megemlíti, de ez volt számomra a legerősebb gondolata:

(…) „ a legnagyobb szabadság az a rabság, amit egy életre választott akkor, amikor megszülte a gyermekét.”

Krizsó Szilviától a címben idéztem, nem véletlenül… szoktatni kell magam a gondolathoz, hogy a saját gyerekeimmel kapcsolatban is gyakorolhassam ezt a fontos alapelvet.

Péterfy-Novák Éva az elhunyt lányához írt egy szívszorító vallomást arról, hogy mindenben képes hinni akkor, ha van remény arra, hogy valaha együtt lehetnek még:

„Szeretnék mosolyogni, de nem tudok. Szeretnék nevetni is, hogy ha látsz, hidd úgy, hogy semmi baj. Hogy ne félj ott a hófehér világban. Vagy, ha szürkeségben élsz tovább, akkor ott ne félj.”

Szabó T. Anna még a novella műfajában sem hazudtolta meg költő mivoltát, az egyik legszebben kacskaringózó, szívbe hatoló mondata:

„Én vagyok te és te vagy én, ketten a forgás közepén, ketten egymás ölelésében, leheletében, testében-lelkében, ketten a világ ellen szabadon, felszabadítottál, önmagamnak adtál, te meggyógyítottál, soha el nem hagytál, ne hagyj el, kérlek, nem hagylak el téged, mindig veled leszek, mindig, kisvirág.”

Szulák Andrea is megfogalmazott valamit, ami igazán lényeges:

„Titkos nyelven beszélünk majd egymáshoz, olyan nyelven, amihez nem is kellenek szavak.”

Ungár Anikó pedig a 104 évig élt anyukájától kölcsönzött szavakkal zárja le a kötetet:

„Olyan erő ez, mely nem szűnik meg, csak osztódik!”

Így legyen!

Both Gabi

 

A kötet szerzői: Almási Kitti, Balázsy Panna, Berg Judit, Boldizsár Ildikó, Csapody Kinga, Erdős Virág, Farkasházi Réka, Hadas Krisztina, Halász Judit, Havas Dóra, Horváth Lili, Karafiáth Orsolya, Kádár Annamária, Kárász Eszter, Koós Réka, Kozma Orsi, Krizsó Szilvia, Lackfi János, Nádori Lídia, Péterfy-Novák Éva, Rácz Zsuzsa, Schäffer Erzsébet, Soma Mamagésa, Szabó T. Anna, Szulák Andrea, Szurovecz Kitti, Tóth Krisztina, Tamás Zsuzsa, Tordai Teri, Turi Tímea, Ungár Anikó.

ITT olvashatsz egy beszámolót a könyvbemutatóról.

 Képek: Manó Könyvek