–

Először persze rossz múzeumba mentünk – jó, a Ferenczy része a Barcsay, de akkor is – a csönd azért gyanús lett, így áthúztunk a sétálóutca másik részére, ahol Láthatatlan jelenlét címmel nyílt meg az a tárlat, mely három művész (Ásztai Csaba, Tóth Eszter és Vincze Ottó) három alkotását helyezi a középpontba. A három műből kiindulva vetnek fel kérdéseket, melyekre válaszokat is várnak a 12-18 éves korosztálytól. 

Én vagyok a legnagyobb híve annak, hogy a gyerekeket be kell terelni a múzeumokba, olyan formán, hogy maguktól is megszeressék, és várják, sőt követeljék szüleiktől a rendszeres látogatást. Na, jó, ennek a realitása a nulla felé közelít – nálunk –, de a bezzeg Ausztriából is tudok mutatni jó példát, a salzburgi Természet Háza, amiért csak lelkesedni lehet, viszont ott van a másik véglet, a Bécsi Természettudományi Múzeum, amely eléggé oldschool, egyáltalán nem izgalmas, pedig szuperizgalmas is lehetne, a gyűjteményt véve alapul. De valamiért leragadtak a vitrinben elhelyezett – megdöbbentő mennyiségű – kitömött állatok és csontvázak kihelyezésén. Térjünk vissza a nagy magyar valósághoz, vagyis Szentendréhez, a festők városához.

A két termen végighaladva a kamaszom persze azonnal morogni kezdett:

„Na, ez pont olyan, mint ahogy a felnőttek minket elképzelnek. Fiatalos, laza, buborék, interaktivitás – de ez nem is az, azt kész."

– és ebben sajnos egyet kell értenem vele. A két teremben elhelyezett alkotások mellett csipeszekre lehet feltűzni, mi is az, ami először eszünkbe jut róluk Aztán persze érdemes megnézni, másoknak mi jut eszébe ezekről, de ezt még egyáltalán nem nevezném kamaszosnak. Kicsit felpezsdítik az egészet a buboréküzenetek, amelyek gondolkodásra késztethetik a kamaszt, ha nyitott rá. Ez szerintem még nem igazán elég ahhoz, hogy kijelenthessük, ez most egy explicit kamaszoknak szóló tárlat. De ha mindez összekapcsolódna a múzeumpedagógiai munkával, vagy esetleg több információ kerülne a képek és az installációk mellé, akkor igazán érvényes lehetne ez a műfaj. Biztos vagyok benne, hogy nem szájbarágósan kéne elmagyarázni, miért és hogyan kapcsolódnak össze a centrumba állított alkotások – ezt tán jobb is a látogatókra bízni, de egy kicsit olyan érzésem volt, mintha egy kurátor azt mondta volna az igazgatónak: „van itt néhány művünk, állítsuk már ki, főnök, legyen kamaszoknak meghirdetve, az úgyis jó hívószó, legalább a magyarok is bejönnek, nem csak a turisták”.

Látszik, hogy az igyekezet megvolt, még társasjátékot is terveztek a kiállított művek köré, de valahogy nem álltak össze a dolgok. Vagy inkább ráfogom a kamaszokra, azok úgyis csak morogni tudnak. 

Ennek ellenére azért, ha Szentendrén jártok, nézzetek be a múzeumba, ott van a Fő téren, ha pedig szeretitek az igazi, rendes, sűrű, forró csokit, akkor irány az Édeni édességek, csak pár házzal van arrébb, és sokkal izgibb, mint a Szamos. 

Zimre Zsuzsa

A fotók a szerző tulajdonában vannak