–

Na, jó, valójában nincs ebben semmi rejtélyes: a filmes klisék akkor jók, ha van mögöttük valós emberi tapasztalat és érzelem, ha meg van alapozva a történet, és hiteles (netán szellemes) szövegek, jó színészek töltik ki az előre bekészített patronokat.

Mivel magukat a patronokat eredetileg Hollywoodban gyártották, kifejezetten jót tesz nekik, ha egy másik kultúra veszi kézbe őket, mert a kettő elegyéből kapásból valami egyedi születhet.

Univerzális és egyedi egyszerre – ez lenne az ideális kombó. Ami az utóbbi években a legjobban az angol filmeknél jött létre, például a Négy esküvő, egy temetésnél, a Sztárom a páromnál, a Bridget Jones-sorozatnál, és ki ne hagyjuk az Igazából szerelmet, mert a végén még megköveztek. Én most már a Táncterápiát is ide sorolom, és leteszteltem, második nézésre sem veszít semmit a bájából, sőt. Simán nekifutnék harmadszor is.

A sztori ismerős lehet: egy köztiszteletnek örvendő férfi hatalmas szülinapi partit ad, ahol megköszöni a sikereit a hűséges és odaadó feleségének (ő pedig önelégülten mosolyog rá vissza), majd a következő percben már a legjobb barátnőt döngeti a gardróbban. Sajnos a heves csóknak egy üveg bor látja kárát, a szétcsapott üveg pedig felhívja a figyelmet arra, hogy valaki(k) van(nak) az ajtó mögött. A ház rendjére kényesen vigyázó asszony tehát benyit, és inflagranti kapja őket. Ebben a szent pillanatban össze is omlott az élete.

Szokásos nagyjelenet a teljes vendégsereg előtt, majd asszony el, és a következő snittben már London egyik lepukkant környékén, egy viseltes bérház előtt rángatja a méregdrága bőröndjeit (kissé kapatosan), hogy a rég látott nővére nyakába varrja magát. Ott aztán egy új életbe nyer bepillantást, de úgy is mondhatnánk, hogy a való életbe. Némi önsajnálat és felsőbbrendű arrogancia után kénytelen belátni, hogy nem mindenhol számít pusztán a státusz és a pénz, és ahhoz, hogy összekaparja magát, szembe kell néznie azzal, milyen korlátolt szörnyeteggé vált a boldognak hitt házassága alatt.

A nővére – aki pontosan az ellentéte: egy szabadgondolkodó szingli – segít felnyitni a szemét az örök emberi értékekre, az élet élvezetére, és egy konkrét pasi közeledésére is, ami így együtt végül ráébreszti Sandrát, hogy nemcsak a férje volt hűtlen hozzá, hanem tulajdonképpen ő is önmagához. Persze ez a legkeményebb felismerés.

Akad közben pár lendületes klip, külföldi utazás, megható egymásra borulás, a barátság és testvériség ünneplése, és az elmaradhatatlan könnyezés, hiszen egy jó romantikus komédiában az édes és a bús epizódokat pont jó arányban porciózzák, csak a végére mindenképp egy édeset kell tartogatni. Persze csupán a legeslegeslevégérére, úgy a vége főcím előtt fél perccel. (Ez kivételesen nem spoiler, mindössze műfaji ismeretterjesztés.)

A Táncterápiának van azonban egy nagy leleménye: mindez hatvan pluszos szereplőkkel történik.

Igen. Pontosan ugyanaz, mint a harmincasokkal, negyvenesekkel, és pontosan ugyanúgy. Mintha az ember idősödve cseppet sem lenne okosabb és bölcsebb, mintha akkor is ugyanúgy pofára eshetne. Esik is, naná.

És ami a legdurvább: ilyenkor még sokkal nagyobb a tétje. Nem ránthatja meg a vállát, hogy „sebaj, új életet kezdek”. A kudarcot, hibákat és öncsalást is sokkal nehezebb elismerni és belátni, és a jövőbe is nehezebb hittel tekinteni. Akárhány éves is legyen a néző, ezt mindenki mélyen átérezheti.

A film egyik erénye tehát, hogy komoly tétje van. A másik, hogy az ilyen idős szereplőknek már van mit elmesélniük, tele vannak személyes élményekkel. Ettől minden mondatuknak, pillantásuknak súlya lesz, mind megélt és igaz. Szerencséjükre a mondatok is igen jól vannak megírva. Nincs az az érzése az embernek (mint hollywoodi filmeknél gyakran), hogy leegyszerűsítik a helyzeteket, illetve elrugaszkodtak a valóságtól. Egy brit filmben jelentősége van az apró részleteknek, a hitelességnek, és szókimondásban is az amerikaiak előtt járnak. Semmi álszentség – viszont sok önirónia. A film egyik visszatérő humorforrása és társadalomkritikája az osztálykülönbség (azaz a jómódúak sznobizmusa, elfojtott érzelmi élete, üres pózai és konzervativizmusa; illetve az alsó középosztály felelőtlensége, a hippi korszakból maradt gyerekessége, csökönyös lázadása). Közben pedig mindenben ott van az élet mulandósága feletti melankólia is.

De nem szeretném a Táncterápiát valami hű, de mély értelmű, rétegzett műalkotásnak beállítani, amikor legfőbb érdeme a komoly és könnyed elemek ügyes kötéltánca. És hogy a címnek is értelmet adjunk: a tánc is kifejezetten újszerűen jelenik meg benne. Az idősek táncklubjában nem az egyet jobbra, egyet balra berozsdásodott toporgását prezentálják ócska esztrádzenére, hanem bebizonyítják, hogy az idős tagok is lendülhetnek dinamikusan, vagányul. A film táncbetéteiből még talán több is elkelt volna, olyan jó nézni az idős színészeket – mindenekelőtt Imelda Stauntont –, és az agg táncosokat teljes erőbedobással ropni.   

Úgy egyáltalán: jó nézni ennyi kiváló színészt, ahogy önfeledten játszanak.

Imelda Staunton, az abszolút főszereplő bámulatosan megy át ellenszenves fapinából melegszívű nagymamába. Öröm nézni, milyen bátran beleveti magát a sötétebb tónusok ábrázolásába, és ahogy aztán bravúrosan átevez a lágyabb, világosabb árnyalatok felé – ez önmagában is művészi teljesítmény. Timothy Spallnak nem jut ekkora jellemfejlődés, de ki gondolta volna erről az örök karakterszínészről (aki gyakran játszott negatív figurákat), hogy egyszer hősszerelmesnek is jó lesz? Celia Imrie tökéletes „szubrett” – csupa élet, és nekem nagy felfedezés Joanna Lumley, aki pedig született díva, de ezt nem viszi túlzásba, és nem uralja el a jeleneteket.  

Hál' istennek az utóbbi időben a filmkészítők rájöttek: nemcsak a fiatalok járnak moziba, hanem például a hatvanas évek nagy generációja is, akiknek róluk szóló történeteket kell gyártani. Ilyen volt pár éve az Amit még mindig tudni akarsz a szexről (Meryl Streeppel és Tommy Lee Jonesszal), vagy a Minden végzet nehéz Diane Keaton és Jack Nicholson főszereplésével, valamint A kezdő Robert de Niróval és René Russóval (utóbbi kettőt Hollywood legprofibb, hatvan pluszos női komédiaszerzője és rendezője jegyzi: Nancy Meyers, aki az első bekezdésben taglalt sztereotípiákra abszolút rácáfol). Ezek a filmek egyben azt is bizonyítják, hogy a jó komédia nem korfüggő: nem számít, hány évesekről szól, és hány éves színészek játsszák el, mindenki számára egyformán érvényes tanulságokat hordoz, és ugyanúgy élvezhető. Mint a Táncterápia is. Hiszen a szerelem, sőt, a szerelmi csalódás sem korfüggő!

 Gyárfás Dorka

Képek: Táncterápia/Finding Your Feet (Powder Keg Pictures, 2018)