Hogy milyen lesz meghalni, az már mindannyiunknak ott van a fejében (rendhagyó filmkritika)

–

Halálközeliek

A hetvenes években az amerikai légierő új, nagyobb teljesítményű vadászgépek kifejlesztése kapcsán, amerikai pilótákon vizsgálta a centrifugában rájuk ható erőt. A tesztalanyoknak a hirtelen fellépő, fokozott terheléstől nem jutott elég vér az agyukba, és elájultak. Az ájulás alatt különös dolgokat tapasztaltak: fényt az alagút végén, testen kívüli lebegést, felfokozott örömöt, rég eltávozott szeretteik, és valami fénylény jelenlétét, miközben lepergett előttük az életük. Benyomásaik megegyeztek a klinikai halál állapotából visszatért túlélők beszámolóival, annak ellenére, hogy ők valójában nem haltak meg. A halálközeli élményeiket az agyat ért hatás váltotta ki.

Agy=lélek?

Ezeket a jelenségeket az elmúlt évtizedekben az orvostudomány behatóan vizsgálta, mi több, ma már egészen az agyi receptorok szintjére lebontva tisztában vannak a halálközeli élmények során lejátszódó biológiai folyamatokkal, és a fellépő biokémiai hatásmechanizmusokkal.

Ahogy a halál közeledtével az agy úgyszólván takarékra állítja magát, bizonyos területei még fokozott aktivitást mutatnak, például a látókéreg, amelynek stimulálásának hatására fényt láthatunk. Hasonlót, mint egy alagút végén.

Az agyunkban a haldoklás folyamata során olyan, bizonyos kábítószerekhez – mint például az LSD – hasonló szerkezetű, természetes vegyületek szabadulnak fel, amelyek az agy védekező mechanizmusaként állnak csatasorba, hogy megkönnyítsék átkelésünket a nagy ismeretlenbe.

Jung és Freud segít

Azonban a biológia sem kínál mindenre kielégítő magyarázatot, itt lép a képbe a pszichológia. Carl Gustav Jung kollektív tudattalanja siet a segítségünkre, amely nem az átélt emlékeinkből építkezik, hanem azokból az ősi képekből, archetípusokból, amelyeket megöröklünk, és csak bizonyos körülmények esetén bukkannak felszínre. A halál, a haldoklás ezekhez hasonló, belénk programozott folyamat: hogy milyen lesz meghalni, tulajdonképpen már mindannyiunknak ott van a fejében.

Egyes pszichológiai elképzelések szerint a hatalmas fényben megnyilvánuló entitás valójában mi magunk vagyunk. Freud strukturális személyiségmodellje három részből tevődik össze: az id a bennünk élő ösztönlény, aki a szükségleteink azonnali kielégítésére törekszik; az ego már tudatosabban, a környező valóság reakcióinak megfelelően képes cselekedni; a szuperego pedig az erkölcsi normák és a társadalmi értékrend képviselője, „aki” képes különbséget tenni jó és rossz között; „ő” a lelkiismeretünk. A „fénylény” talán a mi megbízható szuperegónk vagy felettes énünk lehet, az egyetlen és oszthatatlan etalon, akihez saját magát méri az ember. Az a bizonyos isteni részecske... hiszen a Teremtő állítólag a maga képére formált minket.

Kombinálj!

Természetesen nem lehet elmenni a spirituális vagy vallási megközelítés mellett sem. Dr. Pilling János pszichiáter, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársa, aki korábban halálközeli élmények kutatásával is foglalkozott, a kombinált megközelítések híve. Szerinte az élet utolsó nagy misztériumára adott biológiai-, pszichológiai- és spirituális magyarázatok nem kioltják, hanem inkább erősítik egymást. Érzékletes példája erre az elefántot tapogató vakok története: mindegyik máshogy írja le az állatot a tapasztalataik alapján, és persze mindegyiknek igaza van. Mindezek természetesen csak jól hangzó elképzelések, és nem alátámasztott tények. A halálközeli élményekre továbbra sincs egységes, minden kutató által elfogadott elmélet. Mondhatni, csupán egyvalami biztos: maga a halál. Amivel mindenkinek szembesülnie kell egyszer, és egyedül kell szembe néznie vele.

Egyenesen át

Nem csoda, hogy a téma a filmeseket is megihlette. Az 1990-ben készült Egyenesen át című thriller a sztorijában ügyesen kombinálta a halálközeli élmény motívumát a Rémálom az Elm utcában alapötletével: ezúttal azonban a főhősök nem egy szörnyet idéztek meg az álmok világából, hanem a bűneiket a múltjukból. Micsoda izgalmas elgondolás! Ugyanakkor emberes feladat egy rendezőnek, aki Philippe Petit legyen a talpán, hogy végigegyensúlyozva a thriller zsánerén nem zuhan alá a horror feneketlen bugyraiba! Joel Schumacher rendező, ha nem is a legjobb filmjét készítette el, de derekasan helytállt, és kijelenthetjük, hogy mai szemmel sincs igazán mit szégyenkeznie a végeredménnyel kapcsolatban. Pörgős, feszült és izgalmas thriller került ki a kezei közül, drámai felhangokkal megtűzdelve, ráadásul olyan sztárokkal, mint Julia Roberts, Kevin Bacon, Kiefer Sutherland, William Baldwin és Oliver Pratt. Vajon mit lehet ezek után még kihozni ugyanabból a történetből?

EGYenESen ALÁ

Nem vagyok feltétlenül ellene korábbi filmek újabb feldolgozásainak – a filmtörténelemben vannak rá pozitív példák, talán az egyik legjobb a Ben Hur (na, nem a legújabb, hanem az 1959-es verzió, amely a sorban a harmadik feldolgozásnak felel meg) –, de az Egyenesen át új változata már a kezdet kezdetén a fölösleges remake kategóriájában állt starthoz. Talán egy egészen új koncepcióval, az eredetihez méltó, exkluzív szereplőgárdával és lehengerlő látványvilággal lehetett volna némi esélye Schumacher filmjét maga mögé utasítania, ám az alkotók pont azon attribútumaitól fosztották meg a sztorit, amitől annak idején olyan hatásos volt.

És milyen lett? Egy lebutított horrorszerű izé, amit sem a „cukorfalat” Ellen Page, sem a Disney legutóbbi, kamikaze Star Wars-produkciójának az „üdvöskéje”, Diego Luna nem volt képes megmenteni.

Inkább a (tetsz)halálba taszajtották a produkciót, a társaikkal egyetemben.

A sztori szolgaian másolja elődjét: adott öt orvostanhallgató, akik elhatározzák, hogy szkepticizmusukat hátrahagyva, maguk tapasztalják meg a halált. Egymást segítik a klinikai halál állapotába, ám a halálközeli élmények mellett még valamit magukkal hurcolnak odaátról: a saját személyes poklukat.

Buli mindhalálig

Már a leendő doktoranduszok hozzáállásában találhatunk kivetnivalót: míg Julia Robertsék átestek némi morális és etikai válságon abból kifolyólag, hogy egy társukat átsegítik a halálba, az új megközelítésben ez már csak egy jó poén, „buli”, amiből kár kimaradni. Nem is olyan meglepő, hogy a szereplők újabb és újabb halál-szeánszaik egyre fergetegesebb hedonista partikba torkollnak, hiszen a halál torkából csakis a „carpe diem” életérzése biztosíthat kiutat. És ugyan mit számít, hogy egy órával azelőtt még halottak voltak? Ebcsont beforr!

Az eredeti verzióban a borzongatóbb részek rendre valami súlyos drámai pillanattal zárulnak: Bacon bocsánatot kér – ha még nem próbáltad, nem is tudod, mennyire nehéz is ez – a gyerekkorában megalázott osztálytársától, Baldwin leendő házasságával fizet hűtlenségéért és perverziójáért, Sutherland a fogat-fogért elv alapján csaknem az életével, de mind közül kiemelkedik Roberts bűntudatának felszabadító feloldása az apja halála miatt. Bár a remake számos hasonló bűnt sorakoztat fel – a húg halála miatti lelkifurdalás, az abortusznál cserben- és elhagyott barátnő, a félrekezelésből bekövetkező haláleset, és az osztálytárs „újkori” megalázása –, nem tud velük mit kezdeni, pláne drámai mélységet adni nekik. Műfajilag is identitászavaros a produkció: thriller helyett át-átmerészkedik a pszicho-horror vértelen tartományaiba, hogy aztán tét nélküli, olcsó ijesztgetésben merüljön ki.

Dobd el!

Az Egyenesen át új verziója helyett érdemesebb elővenni a régit. Schumacher filmje a megbocsátásról szól – szemben az újjal, amely koncepció híján tulajdonképpen semmiről –, arról, hogy erkölcsileg tisztán keljünk útra az utolsó nagy kalandunkra. Az ember az élete során, számtalan módon vétkezik. Bűneink pedig bilincsbe vernek bennünket, nem engednek szárnyalni.

Meg kell tőlük szabadulnunk, a lehető legegyszerűbb, és egyben a legnehezebb módon: meg kell bocsátanunk önmagunknak.

A mérleget a felettes énünk tartja. Itt nincs csalás, a szuperego képében mintha Isten ujja mutatna ránk. Míg azonban a vétkeinkre folyton emlékezni kell, megbocsátani csupán egyszer! Minek cipelnéd tovább azt a zsák téglát? Dobd el a francba!

Bányász Attila

Képek: InterCom