–

Nő, fedetlen lélekkel

Tavasz. Nyolc évvel ezelőtt. Valami hülye április hónap. Megyünk Zolival. Csak úgy sehova. A városban. Rákóczi út, por, kurva nagy dugó. Zoli mondja, hogy vedd ki az Anna and the Barbies cédét a kesztyűtartóból. Az meg mi? – kérdezem. Sose hallottam még róluk. A borítón meztelen keblekkel az énekesnő, pont úgy, mint A Szabadság vezeti a népet című képen. Berakom. Elindul. Meredek, vad, ütős, hússzagú, eredeti. Zolinak ez a kedvence. Én még túl fiatal vagyok hozzá. Huszonpáréves. Nem is értem teljesen, miről énekel. 

Aztán elmegyünk néhány koncertre, ahol van ez a nő a színpadon, aki annyira szabad és gátlástalan, amennyire csak lehet. Vad, erős sminkek, nagy díszek, lehetetlen kiegészítők, izgató interakció a közönséggel, azt érzem, hogy too much (még mindig huszonvalahány vagyok, kis fruska), de ámulok, hogy vahh, ez milyen állat. Csontvázmintás testgatya, szegecses melltartó a fejen, gázmaszk. Indiántollak, vastag paták, combcsizma lakkból. Minden, minden. Mégis van egység. Csodálatos!

„Miért van a maskara? Miért vagyok kifestve? Bujkálás vagy magamutogatás? Meddig akarsz még maskarában lenni? És ha egyszer elfogy? Jó érzés neked? Mennyi idő? Ki találja ki? Rendszer van mögötted, egy egész gépezet, nagyon jó a menedzsmentje, jó a stylistja! Ki csinálja neked? Ki találja ki? Mit akarsz evvel kifejezni? Nem tudom!

Hogy elbújok-e? Lehet, hogy elbújok. Hogy ez egy fegyver-e? Hogy tudatosan használom-e? Nem vagyok én olyan okos, hogy tudatosan használjak bármit is. Bármi, ami tudatos, az mindig ellenemre fordul.

Benyitok egy ajtón, és amit meglátok, ahhoz hozzányúlok, abba beleharapok, megkóstolom, megkérdezem, köszönök neki, szájon csókolom, a nyakába borulok, megpofozom. Aztán vagy rám vágják az ajtót, vagy elzavarnak, vagy röhögnek rajtam, vagy megfogják a kezemet, és leülnek mellém” – mondja Anna a most megjelenő Álmatlan című filmben, ami a zenekarukról szól. Na meg róla.

Anna él, Anna teremt

Aztán felnövök. Túl vagyok életen, halálon, igazi szerelmen, igazi szenvedésen, fájdalmon, mindenen.

Megint koncert egy nagy fesztiválon. Állunk az első sorban, a vaskorláthoz szorul a mellkasom, megnyomja, felugrok, lehorzsolja, jön Anna, semmit sem tompult, még vibrálóbb. Üvöltöm vele – és mindenkivel – együtt a dalokat. Hallgattam eleget. Volt csalódásom, gyógyír volt arra a 7.24 című szám, amit az öccse, Pásztor Sámuel énekel. Élőzünk a mobilunkkal, élünk, pattog az eremben a vér, kattog az agyamban az ütem, az univerzum, amiben Anna él, amit Anna teremt. Tökéletesen leszarja a különböző véleményeket, tökéletesen szabad, tökéletesen és mesterien (bár ezt ő se tudja), ösztönösen bátor. Irigylem. A fesztiválon összeszedjük az összes létező koszt, berongyolunk hátra hozzá, amikor vége van a koncertnek, és belekapaszkodunk. Bele lehet kapaszkodni. Van ereje. Megtart.

Megint ő mondja a filmjükben: „Látom, hogy remeg a kollegina. Attrakciós kislányok ebben nőttek fel, fegyelmezetten ülnek mellettem, bohócnak festve, aranyosan mosolyognak, lehet, hogy még nincsenek tizennyolc évesek, és mindenki a feneküket nézi, mert fehérbe vannak öltözve. Jól viselik, igazából fegyelmezettek, észre se veszik. Fölmásznak, és lepedőkön függenek.

Két nappal a koncert után hallottam, hogy valaki leesett, és eltörte a lábát. Nem tudom, hogy azok közül való-e, akikkel dolgoztunk, akikkel együtt kávéztunk, akikkel együtt ott ültünk a szarszagban.

Minden valamirevaló koncert egy kicsit olyasmi, mint egy halálugrás: az ember bemegy, és bármi történhet. A bármi a legjobb! Ha bármi történhet, ha bármikor bármi történik, és a bármi az felrobban, és fuldoklunk a bármiben, abból csak jó lehet.” 

Klónok helyett...

Aztán nézem most ezt a dokumentumfilmet, amiből idézgetek nektek. Nehéz visszaadni azt az energiát ebben a kicsivel több mint egy órás moziban, ami neki/nekik van. Ha pedig lehet(ne) valamilyenre formálni a XXI. század nőideálját, akkor arra kell(ene) meghatároznunk az irányt, amerre Pásztor Anna létezik. Azaz le kell szakadni a futószalagról arcunkba tolt, egyensminkben masírozó klónokról, és új példaképek után kell nézni. És az a példakép legyen szabad, gátlástalan, önazonos, elégedett, hiteles, okos, szép, de úgy, ahogy neki jó, bátor, erős, különleges, merész, érzékeny. Ha pedig ezekből legalább csak egy kicsit magunkévá tudunk tenni, akkor valamit mi is képesek leszünk továbbadni azoknak, akik utánunk jönnek. 

„ (...) és amikor felkínáltad az utolsó szervedet is, és üresen elindulsz hazafelé, akkor boldog vagy. Ha mindent odaadtál...” – Pásztor Anna

Szentesi Éva

Pásztor Anna is vendégünk lesz a következő Hello, WMN! beszélgetésen, szeptember 30-án szombat délben az Akvárium Klubban. A rendezvényről bővebb infó és regisztráció ITT.

Az Álmatlan című Anna and the Barbies-filmet szeptember 28-tól vetítik a mozik. Csütörtökön pedig nagykoncertjük van a Budapest Parkban.

Képek: Anna and the Barbies