Tényleg csak hat lépés távolságra van egymástól a Föld bármely két lakója? – Egyes nők – filmkritika

–

„Mindegy, hogy ki vagy,
Mindegy, hogy merre jársz,
6 lépésből rám találsz.”

(Salvus: 6 lépés)

(Meg)ütközve

Tizenöt évvel ezelőtt Ben Affleck és Samuel L. Jackson útjai keresztezték egymást az Ütközéspont című filmben: az ifjú és feltörekvő ügyvéd éppen a karrierje csúcspontján koccant össze a mélypontról kilábalni kész kisemberrel egy forgalmas sztrádán. E szerencsétlen intermezzo mindkettőjük életét kisiklatta. Mindkét férfi a másikat hibáztatta az őt ért sérelemért. Ahelyett, hogy szemtől szemben leültek volna megbeszélni a dolgot, egyre jobban kivetkőzve önmagukból önpusztító spirálba bonyolódtak egymással. Az Ütközéspont társadalomkritikaként jobban megállta a helyét, mint csavaros és feszült thrillerként, de az üzenete mind a mai napig aktuális: korunk rákfenéje: a kapcsolat hiánya. Ami a virtuális szálakkal behálózott világunkban meglehetősen ambivalens megállapítás. Itt, ahol minden mindennel – és látszólag mindenki mindenkivel – összeér, magányosabbak vagyunk, mint valaha.

Hat lépésre egymástól

Karinthy Frigyes már közel 90 éve ráérzett arra a hat lépés távolságra, amely a Föld bármely két lakóját összeköti: Láncszemek című novellájában taglalta elsőként, hogy legyen bár svéd Nobel-díjas írónő vagy szegecselő munkás a Ford-műveknél, soha nem kell öt személynél több ahhoz, hogy „a Földkerekség bármelyik lakosával, csupa személyes ismeretség révén”, összeköttetésbe kerülhessen. Később Stanley Milgram szociálpszichológus kicsi világ kísérlete javarészt igazolta a Nagy Karinthy Sejtést. Néhány éve a Milánói Egyetem a Facebookkal együttműködve végezte el a maga kísérletét, aminek keretében megállapítást nyert, hogy két Facebook-felhasználó átlagosan 4,74 ismerős révén éri el egymást. Vajon milyen természeti törvény húzódik meg mindennek a hátterében? És hogyan illeszthető be mindez a materiális világképünkbe, mely szerint az emberiség léte a Földön nem több puszta véletlennél? 

Kontakthiba

Egy nagy boldog család! Ez lenne hát az emberiség? Kelly Reichardt szerint nem. Az egyik legnépszerűbb független filmes rendezőnő legutóbbi filmjében, az Egyes nőkben a hat lépés áthidalhatatlan szakadékká terebélyesedik. Főhősei inkább párhuzamosan sodródnak egymás mellett anélkül, hogy valódi kapcsolat szövődne közöttük. Csupán csak ki kellene nyújtaniuk a kezüket egy-egy embertársuk felé, de ügyes-bajos dolgaik, kiégettségük vagy épp kirekesztettségük okán képtelenek erre.

Vakká lesznek mások problémái iránt, elvesznek a saját kis életükben, és nem látják, nem akarják észrevenni még azt sem, ha valaki pusztán csak kapcsolatteremtésre vágyik. Egy jó szóra. Vagy mindössze arra, hogy meghallgassák.

Hiába koccanunk egymásnak biliárdgolyókként a Föld nevű játékasztalon, ezek csupán felszínes kapcsolatok, kontakthibás érintkezések. Talán ideje lenne jobban odafigyelni egymásra.

Reichardt Maile Meloy írónő történeteiből szemezgetve négy, lazán összefüggő női sorsban látja igazolódni saját kicsi világ antitézisét. Hősei lélekben messzebb vannak egymástól és mindenki mástól, mint a Földtől a Naprendszer határait feszegető Voyager-űrszonda.

Az ügyvédnő

Laura erős és független személyiség, egy piciny ügyvédi iroda társtulajdonosa. Árad belőle a sikeres üzletasszonyok magabiztos kisugárzása. A magánélete azonban kiüresedett, kimerül a két tárgyalás között, lepukkant motelekben eltöltött érzelemmentes pásztorórákban. A munkájában sem olyan határozott, mint kellene: hónapok óta képtelen lerázni az egyik ügyfelét, aki munkahelyi baleset miatt perelné a munkáltatóját, ám ügye „döglött akta”, esély sincs a győzelemre. A fickó szó szerint levakarhatatlan: újra és újra visszajár az irodába panaszkodni, elviteti magát autóval, „bepofátlankodik” Laura életterébe. Amikor végre sikerül megértetni vele a helyzetet, az a pasikra jellemző módon túlreagálja: túszokat ejt. De vajon tényleg odafigyelt-e Laura a férfira? Nem bagatellizálta-e el az ügyet, amely neki ugyan egy a sok közül, valaki másnak pedig épp ezen múlik az élete...

A szomszédasszony

Gina végletekig megfáradt, fásult anya és túlhajszolt vállalkozó, aki a depresszió éjsötét szárnyain beláthatatlan messzeségbe tévedt kis családjától. Képtelen kapcsolatot kialakítani kamaszodó lányával, férjével pedig az utolsókat rúgják (egymásba). A világ végén épülő házukhoz Gina a telepesek idejéből származó homokkövet szeretne felhasználni, amit a magányosan éldegélő szomszédjuktól, az időskori demencia jeleit mutató Alberttől kíván megszerezni. De vajon milyen áron? Meddig terjed az érdeklődése az öregúr iránt? Két teherautónyi leselejtezett kőtörmelékig? Valóban elhiszi, hogy egy másik, autentikus ház majd egy csapásra jobbá teszi az életét?

A lovászlány és az ügyvédbojtárnő

A ranchon az élet egyhangú. Pláne télen, amikor a mezei munka szünetel, csupán az állatokról kell gondoskodni. Monoton, lélekölő elfoglaltság. A lovászlány napjai összefolynak,  és nincs senki – egy barát vagy barátnő –, aki a magányát eloszlatná. Véletlenül betéved az esti iskolába, ahol egy nem túl lelkes ügyvédbojtárnő az oktatási jog rejtelmeibe avatja be az érdeklődőket. Az ifjú ügyvédpalánta heti kétszer tart órát, a távoli nagyvárosból minden alkalommal négy-négy órát autózik, s mielőtt hazahajtana, szokásukká válik, hogy a lovászlánnyal kettesben megvacsoráznak. Közben beszélgetnek. A vidéki egyhangúságban ezek az esték a lovászlány szürke hétköznapjainak fénypontjai. Ám aztán a „tanárnő” nem jön többet. A lovászlány gondol egyet, autóba ül, és csapot-papot hátrahagy.

Reichardt szerint a világ

Reichardt filmje a mai trendi mozifilmekhez képest olyan, mint egy végtelenül hosszan kimerevített pillanatfelvétel. Az Egyes nők szinte beledermed a montanai állandóságba: az alaphelyzetek és a karakterek bármilyen jól kidolgozottak, a történetek magva nem a konfrontációkban, hanem azok hiányában keresendő – a beszédes csendekben és a felszín alatti érzelmi áramlatokban. Reichardt még egy klasszikus túszdrámából is képes kilúgozni a feszültséget, és egyfajta elmélkedős, beleérzős állapotot megidézni. Az Egyes nők tipikus indie-film, ahol a hangsúly a művészi koncepcióra helyeződik. 

A rendezőnő kamerája ráérősen elidőz látszólag jelentéktelen történéseken, pont azt a mindenre kiterjedő figyelmet nyújtva karaktereinek, amelyre ők képtelenek... vagy épp hiányzik az életükből. Eközben éppúgy elszenvedik a férfiak hímsoviniszta attitűdjeit (Laura hónapokig hiába beszél lelkére a kliensének, akit férfi kollégája aztán egy alkalom alatt meggyőz), ahogy ők is előítéletesen állnak a másik nemhez. Reichardt nem foglal álláspontot férfi és nő között. Miért is kellene? Mindannyian esendők, mindannyian emberek vagyunk!

Egy világ választ el... mindenkitől

Az Egyes nők történetszálai nem simulnak össze megnyugtatóan, és nem nyújtanak kielégítő megoldást hősei számára, ami visszatetszést kelthet. De nem pont ilyen maga az élet is?

Elemi vágy él bennünk, hogy mások jobbik természetét lágyan megérintsük, ahogy elementáris a félelmünk is a visszautasítástól. Megnyugvást egyedül az empátia adhat.

Stanley Milgram kicsi világ kísérlete során még egy megállapítást tett: bár jó esetben öt személyen keresztül bárkit elérhetünk az egész világon, mindenképpen figyelembe kell vennünk e kapcsolatok szociális és pszichológiai vetületeit. Ez azt jelenti, hogy az az öt személy valójában öt külön világ. Még soha nem álltunk egymástól ennyire távol... és mégis közel!

Bányász Attila

Képek:  IFC Films