–

Egy családiasan meghitt hangulatú kiállítással igyekszik bemutatni a Petőfi Irodalmi Múzeum születésének századik évfordulója alkalmából Szabó Magda életének fontosabb pillanatait, intim tükröződéseit, játékos kacérságát, szellemiségének kifogyhatatlan tündöklését.

 A kiállítás nem akarja az életrajzot kötelezően és iskolásan bemutatni, inkább emlékek egymásra fotózott montázsa, mely bennünk áll össze filmmé. Az első teremben bepillantást nyerhetünk abba a rejtélyes és szenvedélyes gyerekkorba, abba az intellektuális tündérkertbe, mely többek között az Ókútban és Für Elise-ben is megjelenik, s melynek idilli fészekmelegére oly sok olvasó irigykedett már. Többek között én is. Megismerhetjük Szabó Magda szellemi eredőjét, az érzékeny, jogi pályára kényszerített apát, aki titokban maga is verseket álmodik, és a tanítónő anyát, aki novellákat és regényeket ír.

„Két tündér gyermeke voltam olyan gyerekkorral, melyet úgy szoktam meghatározni, ha szóba kerül: abban a régi otthonban mindig azt éreztem, nem egy nap süt az égen, hanem kettő, és nemcsak nappal süt, de éjjel is.” (Kívül a körön)

Kettejük közül Szabó Magda anyja volt az, akinek írói tehetsége és végtelen fantáziája nélkül – úgy érzi – nem fejlődhetett volna ki saját művészi világa, és sikereit neki is köszönheti. Ha anyja pályájának tér nyílt volna, a világ gyermekkönyvtárát bővíthette volna értékeivel, így csak Magda lelkét. Azt viszont telerakta kincsekkel.

„Anyám tenyerében forgatta a mindenséget, és a színek ezerszeresre gazdagodtak szavai nyomán: nélküle nincs Tündér Lala, se Sziget-kék, vagy Bárány Boldizsár.” (Für Elise)

Egy-egy személyes tárgy csak még erősebben idézi meg őket, szinte holografikusan is előttünk lebegnek: az apa táskája vagy a Jablonczay-tükör. S közben ránk-ránk nevet egy gyerekkori fotóról a kis Magdolna, vagy épp, hátat fordít nekünk. Személyes kedvencem a hátát mutató kislányt ábrázoló fénykép.

 

„Életem minden fontos szereplőjének van a tudatom mélyén valami hívószava, amelynek hallásakor vagy olvasásakor személy áll a fogalom mögé, a férjemet visszahozza minden könyvesbolt, apámat egy mitológiai hős neve, anyámat egy töredék dallam Chopin.” (Für Elise)

Ha az emlékek suhanásai megszédítenek minket, nyugodtan üljünk le a fal mellett álló padra. Ne lepődjünk meg, ha az azonnal meg is szólal: „Jaj, iszonyú nehéz vagy!”

„Minálunk mindig minden élt!”– nyilatkozta egy interjújában Szabó Magda, ahol említést tesz arról a kiállított üveggolyóról is, melyet az apja fiókjában talált.

A terem másik felében Szabó Magda mesevilága kel életre, és a padhoz hasonlóan akár meg is szólal. Ha felemeljük a kis Gigi plüssfiguráját, akkor szívesen elmeséli Írisz királynő titkát. De a többi varrott mesefigura is beszélni kezd, ha az ember a magasba lendíti őket. De beszélnek a falon Szegedi Katalin csodálatos Tündér Lala-illusztrációi is, vagy a régi Tündér Lala-kötet, melyből annyi X generációsnak meséltek gyerekkorában hozzám hasonlóan. Aztán ott van a sarokban a szivárványos, flitterekkel ékesített ruha, mely akár Írisz királynő öltözéke is lehetne, de valójában Szabó Magda egyik estélyije volt.

A másik sarokban Szabó Magda családfája mellett találkozunk Bárány Boldizsárral is, és a báránymotívummal, mely az író egész életét végigkíséri, és valamiképpen a Hajdúságnak, Debrecennek és fiatalságának is a szimbóluma.

„Később már íróként, magam is meglepődtem, milyen gyakran visszatér szimbólumaim közt a báránykép, mint összefoglalója mindannak, ami mögöttem maradt, szülővárosom emlékeinek, magának a gyermekségnek.” (Ókút)

A bárány jelképével pedig meg is érkeztünk Szabó Magda életének egyik meghatározó helyszínéhez, az iskolához, a Dóczi Leánynevelő Intézethez, melyben érettségizett. Egy olyan konfirmáción használt ünnepi ruhát láthatjuk kiállítva a terem végében, melyhez hasonlót az író is viselhetett nagynénje hímzésével.

Szabó Magda iskolás fotóit nézegetve ösztönösen felkiáltok: „Milyen gyönyörű volt!” Macskaszerű szépsége és intellektuális ragyogása lehet az oka, hogy felmerül a színészi pálya lehetősége is.

„Apám meg is kérdezte az érettségi előtti héten nem szeretnék-e latintanár helyett inkább színésznő lenni, dühösen ellenkeztem, engem senki ne fojtogasson vagy hurcoljon színpadon, mint szegény Desdemonát.” (Für Elise)

Erről a következő teremben értesülünk, mely már a leányiskola regénybeli manifesztumaként, az Abigélben szereplő kertnek van berendezve, az íves falon szoborral, előtte pedig átlátszó, üzenetgyűjtő persellyel, melyben a látogatók Abigélnek írhatnak.

A következő vörös teremben Szabó Magda felnőtt műveit ismerjük meg, melynek kezdő tagja egy verseskötet volt. De verselni már sokkal korábban elkezdett, amikor saját maga alkotta rigmusokat gajdolt. Erre így emlékszik egy interjúban:

„Ami feltűnt, hogy nagyon jó rímelő készségem van, és ami a zenéből kimaradt, abszolút hallásom volt, de csak a verslábak tekintetében.”

Lírikusként való indulása – saját bevallása szerint – prózája ritmusára is hatással volt. Mondatai mindig is nagyon plasztikusak, mégis könnyen befogadhatóak maradnak. Azonnal a lélekbe csusszannak.

Ebben a szobában az alkotásról is olvasható egy vallomása.

„Az írás nem szelíd gazda, a mondatok, ha abbahagyjuk őket, sosem folytathatók eredeti minőségükben, a szöveg íve elgörbül, statikája nem biztosít többé semmit.” (Az ajtó)

Itt láthatunk egy könyvespolcot is Szabó Magda műveiből magyarul és különféle nyelveken, mely csupán sejtetni engedi a művész népszerűségét. Ő ugyanis az egyik leggyakrabban fordított írónk, és szellemisége, szenvedélye – még a műfordítások szűrőjén is átsüt.

A bordó teremben található még jó pár felhajtható kép, melyek mögött Szabó Magda egy-egy tárgya, dédelgetett könyve vagy kedves állata jelenik meg.

 A bordó terem után egy apró szürke helyiség nyílik balra. Olyan a formája és a hangulata, mint egy családi kriptának, és nem véletlenül. A szoba jobb oldala Emerencre, Szabó Magda házvezetőnőjére emlékszik, az ő kritikus és gyöngéd szeretetére, mely sajátságos módon babusgatta az írónőt.

„Nem hiszem, hogy az életem boltívét tartó négy emberpilléren, a szüleimen, a férjemen, és a nevelt testvéremen, Agancsoson kívül lett volna még valaki, aki olyan feltétel és fenntartás nélkül tudott volna szeretni, mint ő.” (Az ajtó)

Itt láthatunk egy gyönyörű ruhát is, melyet Náray Tamás álmodott meg Emerenc számára. És itt olvashatjuk azt a mondatot is, amely már nemcsak erről a különös nőről szól, aki olyan jelentős szerepet játszott a művésznő életében, hanem férjéről, Szobotka Tiborról is.

„A férjem, azt hiszem, voltaképpen annak sem örült, hogy Emerenc annyira és olyan sajátságos eszközökkel szeretett engem.” (Az ajtó)

A másik falon aztán az írónő nagy szerelméről olvashatunk, Szobotka Tiborról. Szabó Magda voltaképpen egész gyerekkorában arra készült, hogy majd feleség lesz, így aztán álma ebben a mitologikus kapcsolatban teljesedhetett ki.

„Mikor először kezembe kerültek a novellái, elképedtem. Azt hiszem, az írásaiba szerettem bele leginkább (Hadimann Évának)

Egy időskori riportban erről így vall:

„Amíg nem ismertük egymást, csak úgy hányódtunk valahol a kozmoszban.”

Harmincöt évnyi házasság után veszítette el a férjét, de soha nem tudta őt odaadni a halálnak:

„Ha valaki azt merné mondani, hogy én özvegy vagyok, az többé nem léphetne ebbe a lakásba.”

Az utolsó bensőséges világú terem után a búcsúfal következik, melyen a bordó fokozatosan mosódik fehérbe, utalva arra, hogy az írónő életműve hogyan olvad bele a mába, vagy akár a napjainkban élő művészek tudatába. Kortárs alkotók gondolatait, emlékeit olvashatjuk itt Szabó Magdáról, melytől a kiállítás által elénk vetített kép csak még vibrálóbb lesz. Szinte az írónővel együtt sétálunk ki a térből: karját és mondatait fogva ballagunk vissza saját életünkbe.

Finy Petra

Fotók: Gaál Csaba – Petőfi Irodalmi Múzeum