A Naggyuri amúgy is olyan „apámforma” volt: kun fajta, fekete hajú, mosolygós szemű, egyszer még találkoztak is apukámmal, aki akkor már nagyon beteg volt. Kutyasétáltatás közben futottunk össze, mint általában. Polka kutyám tolta a szokásos műbalhéját Marci kutyával, apukám pedig meghatódott, hogy megismerheti a híres műsorvezetőt. Gyuri, aki mindenhogy tudott viselkedni, de „híres műsorvezetőként” biztosan nem, kedvesen beszélgetni kezdett apámmal. Mindenki érdekelte. Minden történet, minden emberi sors, minden, amiben lélek és szellem van.

A Naggyuri a legműveltebb emberek egyike volt, akit ismertem. Egyszerűen mindent tudott, ha mégsem, akkor azt tudta, hol kell utánaolvasni, vagy kit kell megkérdezni. Amikor kereken tíz éve elkezdtem az MTV sajtósaként dolgozni, a közéleti műsorok kommunikációja tartozott hozzám, úgyhogy Nagy Gyurit az elsők között ismertem meg. Főtér, aztán Magyarország története, Rocklexikon, és még ezer más műsor.

Annyira nagyon tisztességes volt minden műsora, olyan alapos, és olyan mélyen, tisztán jó, amilyen ő maga is.

Sosem követelte a figyelmet a saját műsorainak, de hálás volt minden figyelemért.

A Naggyuri jó ember volt. Pedig negyvenhat évet dolgozott egy olyan intézményben, ahol nagyon kevesen tudtak jó emberek maradni. Gyurit sosem hallottam rosszindulattal beszélni másról, még akkor sem, ha az igazán megérdemelte volna. Azért olyankor a szája sarkában megbújt az a mindent egyértelművé tevő félmosoly, „nyugi, én is tudom, milyenek, de ne vedd fel, ne vedd magadra”. Mellette nagyon könnyen meg lehetett nyugodni. Szellemes és fanyar humorú volt, és minden rémes helyzetben tudta, hogyan lehet azon oldani, lazítani picit. A Naggyuri „üdítően józan tudott maradni a káoszban is”, ahogy egykori kollégája, Bakos Piroska írta róla a Facebookon.

A Naggyuri igazi rock’n’roll arc volt. Imádta a zenét, zongorázott, dalszöveget írt, játszott az MTV rockzenekarában. Az utolsó polihisztorok egyike volt. És ennek megfelelően tévés polihisztor is: az utolsó olyan televíziós, aki hangmérnökként kezdett, de értett a vágáshoz, a kamerához, volt rendező, szerkesztő, főszerkesztő és műsorvezető is. Minden volt a televízióban, és mindene volt a televízió. Amikor azt még Magyar Televíziónak hívták.

A tévé nem az a világ, ahol az ember nagyon kiadja magát, de a Naggyuri előtt mertem sírni, ha valami fájt.

Márpedig 2010 után egyre gyakrabban fájtak az igazságtalanságok. Gyurinak is, talán jobban, mint bármelyikünknek. Neki a számok és nevek azokon a bizonyos listákon sokkal inkább kollégák és barátok voltak. És emberi sorsok. De Gyuri nem adta ki a fájdalmát. Biztatta azokat a gyengéket, akikbe sorra rúgott bele a rendszer, csillapította a dühöseket, bátorította a rettegőket. Nem mutatta, mennyire megviselik a változások. Befelé, magát emésztve akarta feldolgozni a feldolgozhatatlant is. Ez persze soha senkinek nem sikerült még. Végül neki sem.

A Naggyuri optimista volt, és erős. Meg akart gyógyulni, és nem volt hajlandó tudomást venni a betegségéről. Még akkor sem akart magáról beszélni, amikor utoljára találkoztunk, és már nagyon látszott, hogy nincs jól, de ugyanúgy mosolygott. Csak sokkal fáradtabban. Elmesélte, hogy a nyugdíjazás ellenére mennyit dolgozik, és tudtam, őt ez élteti. Az, hogy kell, hogy szükség van rá, hogy adhat. A szememmel láttam, hogy valami nagyon nem jó, de a szívemmel egyszerűen nem akartam elhinni, hogy létezhet olyan világ, ahol a Nagy Gyurival többé már nem futhatok össze az utcán. Június 27-e óta ez egy ilyen világ. Azóta mindennap siratom őt, és magunkat. Elvesztettünk valakit, és azt hiszem, még mindig nem fogtuk fel, mekkora veszteség ez nekünk.

Elhunyt Nagy György, a legendás televíziós. Meghalt a mi Naggyurink.

Prónay-Zakar Gina

Fotó: Nagy György Facebook-oldala