–

Gyárfás Dorka/WMN: Mondd, hogy csinálod azt, hogy bár nem tervezel előre, és nem tepersz semmiért, mindig megtalálnak azok a lehetőségek, amik passzolnak hozzád – előbb az éneklés, most meg a műsorvezetés?

Sena Dagadu: Nem tudom, de hiszek abban, hogy amilyen energiát küldesz az univerzumnak, azt visszakapod, illetve az bevonzza, ami neked való. És hiszek a véletlenekben, pontosabban a sorsszerű találkozásokban is, hogy azok mégsem véletlenül történnek ott és akkor. Ahogy abban is, hogy amit tanulsz, azt valamire még fogod tudni használni. Szeretem a spontaneitást, simán bevállalok dolgokat, amik váratlanul jönnek szembe velem. Aztán van olyan, hogy nem működik, máskor meg pont igen.

Gy. D./WMN: Tudsz mondani olyat, amikor nem működött?

S. D.: Nem is tudom… Biztosan volt olyan projekt, amiről kiderült, hogy nem nekem való, és ezt muszáj volt belátni, de konkrét dolog most nem jut eszembe. Talán olyan számok, amik másoknak tetszettek, de én azt éreztem, hogy nekem nem állnak jól. Alapvetően nem vagyok olyan nagyon „akarós” ember, elvagyok azzal, ami van. Lehet, hogy csak mázlistának születtem, de tudok annak örülni, ami megadatik, nincsenek hatalmas vágyaim. Persze, mindenki szeretne kevesebbet dolgozni, és többet keresni, de irreális vágyaim nincsenek, amikért epekedhetnék. Elég dolog van a jelenben, ami elvonja a figyelmem.

Gy. D./WMN: Pasi sem volt soha, akiért epekedtél?

S. D.: Nem igazán, szerencsére ezen a téren sem kellett szenvednem. Inkább az okozott dilemmát, hogy akkor most melyiket válasszam! (Nevet.) Tiniként még voltak plakátok a falamon például Denzel Washingtonról, de tisztában voltam azzal, hogy ennek a rajongásnak semmi realitása.

Gy. D./WMN: Durva, mennyire tenyerén hordoz az élet. Szerinted ez minek köszönhető?

S. D.: Szerintem ez nézőpont kérdése, máshogyan is tekinthetnék az életre. Lehetnék elégedetlen, és boncolgathatnám, mi a baj ahelyett, hogy azt nézném, mi a jó. De az szerintem fárasztó, nyugtalanító és felesleges.

A szüleim is mindig derűlátók voltak, amellett, hogy egész életükben keményen dolgoztak – anyám még mindig. Tőlük megtanultam, hogy semmi nem hullik az ölünkbe – ennyire nem vagyok hülye –, de az életem mottója az a szám lehetne: Always Look at The Bright Side of Life. 

Gy. D./WMN: Vajon ez kulturális meghatározottságú is? Magyarországon nincs nagy hagyománya annak, hogy mindig az élet napos oldalát nézzük, mi még csak tanuljuk ezt.

S. D.: Mindenki, én is csak tanulom, nem egy velem született adottság. Bár mondják, hogy a ghánai nép kedves, nyitott és mosolygós, és igaz, hogy még a nagyon nehéz helyzetben lévők is tudnak vidámak, könnyedek lenni – szóval lehet némi szerepe a kultúrának és a nevelésnek.

Gy. D./WMN: A családodból mit hozol még?

S. D.: Én voltam a legkisebb lánygyermek, ezért dédelgettek és óvtak, finoman vezetgettek be az életbe. Viccesek és kedvesek a családtagjaim, szóval kaptam mintát arra, hogyan lehet élvezni az életet. Mert végül is ezért vagyunk itt, nem? Hogy kiélvezzük azt a kis időt, ami adatott nekünk.

Gy. D./WMN: Ránéztem a Facebook-oldaladra, és láttam, hogy az apukád nemrég halt meg…

S. D.: Igen, decemberben.

Gy. D./WMN: Ezt hogyan lehet megélni ezzel a hozzáállással?

S. D.: Természetesen mindenkit lesújt, ha meghal az egyik szülője, főleg, ha jó volt kapcsolatuk. De ennek a történetnek van egy kis előzménye: majdnem egy évvel korábban apukámnak volt egy sztrókja. Akkor mindannyian kaptunk egy jelzést arra, hogy hoppá, mostantól egy kicsit jobban oda kell figyelnünk egymásra. Ezután sokkal többet beszéltünk, több időt töltöttem Ghánában, többet lógtunk együtt, ünnepeltünk, buliztunk, és ez utólag nézve olyan volt a család számára, mint egy ajándékba kapott év. Így könnyebb volt elengedni őt, mert kicsit úgy tűnt, mintha ő is, és mi is már felkészültünk volna lelkileg arra, ami végül bekövetkezett. Nem azt mondom, hogy így kevésbé fájt a halála, de nagyra tudtam értékelni azt a bónusz időt.

Gy. D./WMN: Van valami közös hitetek vagy vallásotok a családban?

S. D.: Biztos van, csak nem tudnám a nevén nevezni. Gyerekként katolikus neveltetést kaptam és katolikus iskolákba jártam. De közben nem voltunk nagyon vallásosak, vasárnaponként a templom helyett inkább a tengerpartra jártunk. Ghána egyébként elég vallásos ország… A nagyapám például még a tradicionális hitvilágban élt, ami azt jelenti, hogy nem a nagy, távoli Istenhez imádkozott (noha ez is monoteista vallás), hanem kisebb istenekkel kommunikált, és ez a vallás közelebb volt a természethez is. Ebbe is beleláttam, és nagyon tudtam tisztelni. Engem azonban három évre egy bentlakásos katolikus intézménybe adtak, ami nálam kimaxolta a vallásosságot.

Gy. D./WMN: Szigorú hely volt?

S. D.: Nagyon szigorú, ami sok mindenben korlátozott. Amikor muszáj imádkozni, muszáj templomba menni, akkor egy kicsit elmegy tőle az embernek a kedve. Igaz, sosem voltam jó abban, amit kötelező csinálni. Nem szerettem azt sem, hogy bűnösnek kell érezni magam, amiért élek. Ez nagyon idegen tőlem. Miközben néha szívesen imádkozom magamtól.

Nemrég, amikor elmentem egy templom mellett, aminek tárva volt az ajtaja, bementem és imádkoztam kicsit – de ez akkor belőlem fakadt, nem mondta senki, hogy csináljam, így jólesett. És amikor utazom, akkor is zajlik bennem egy ima, de nincs megnevezve, hogy pontosan kiben vagy miben hiszek. Sok mindenben.

Gy. D./WMN: A zenei előadók jó része Istennek szokta megköszönni, hogy zenélhet. Gondolom, azért is, mert a zene valami éteri dimenzióban zajlik...

S. D.: Igen, a zenében van valami nem evilági, valami, ami nagyobb nálunk. Amikor sikerül teljesen átszellemülni, az egy nagyon érdekes érzés.

Gy. D./WMN: A műsorvezetés ehhez képest nagyon prózai tevékenység. A Nyomjad, anyukám!-ban az anyai oldaladat fogod kidomborítani, amit már jó pár éve fejlesztesz, hiszen a lányod már iskolás. Ennyi idő után már jobban látja az ember, hogyan alakította át az életét a család.

S. D.: Igen, de én most is úgy gondolom, hogy a személyiségemben nem okozott változást. A lányunk, Kekeli természetesen csatlakozott az életünkhöz. Ha nem is állíthatom, hogy minden úgy ment tovább, mint előtte, mert természetesen formált minket, de nem volt semmiféle képszakadás, és nem váltunk általa új emberré. Egyébként muszáj is volt hozzánk alkalmazkodnia, mert nagyon változatos az életünk, együtt formálódunk.

Gy. D./WMN: Koncertekre is jár veletek?

S.D.: Igen, előfordul, egész pici korától fogva. Gyakran volt ott a backstage-ben, és ha kellett, kiszaladtam megszoptatni. Mi csak teret adtunk neki, és azóta ámulunk-bámulunk, mit tesz hozzá az életünkhöz.

Gy. D./WMN: Azért azt valószínűleg nem lehet elkerülni, hogy az ember ne szembesüljön vadiúj dilemmákkal és kihívásokkal…

S.D.: 

Az biztos, hogy megtanulsz gyorsan megoldani helyzeteket, azért, hogy ő biztonságban érezze magát. Ez sok erőt is ad. Tudod, hogy minden más mozoghat, de neked stabil pontnak kell maradnod az ő szemében.

Gy. D./WMN: A házasság szerinted működik kulturális különbségekkel?

S. D.: Van, amikor igen, van, amikor nem – az én szüleim is elváltak, és Ghánában elég sok kevert házasságot láttam, amik válással végződtek. De szerintem már a próbálkozást is díjazni kell, hogy eltérő kulturális hátterű emberek megpróbálják megérteni egymást. Nem is mindig a kultúra okozza a szakítást, hanem a személyiségben gyökerező különbségek.

Gy. D./WMN: A te házasságodban ez hogy van?

S. D.: Én eleve egy kevert kultúrájú ember vagyok, sok bennem a magyar. Gyerekkorom óta jártam ide, van magyar rokonságom, és kicsi korom óta figyelem a környezetem, elég érzékeny vagyok a világra. Hamar felfogtam, kivel hogyan kell kommunikálni vagy bánni, úgyhogy a mi házasságunkban nem nagyon voltak jelen a kulturális különbségek. Inkább az volt érdekes, hogy a férjem milyen lelkesen vetette bele magát a ghánai kultúrába, most már ő is hazajár oda. Zeneileg rengeteget merített belőle, tanulja és magáévá teszi.

Gy. D./WMN: Úgy hallottam, műsorvezetőként éppen ezt a képességedet tudtad kamatoztatni, hogy nagyon jól tudsz odafigyelni az emberekre.

S. D.: A tegnapi forgatáson tényleg kaptam egy olyan visszajelzést a családtól, ahol jártunk, hogy milyen lazán érezték magukat. Örülök, ha ez így van.

Ghánában rengeteg szabály hatja át a kommunikációt, nem mindegy, hogyan tartod a kezed, hogyan nézel – minden apró gesztussal kifejezel valamit. Ez engem mindig érdekelt, és ezáltal érzékenyebbé váltam a metakommunikációs jelekre. Hamarabb kiszúrom, ha valaki izgul vagy ideges, és igyekszem ellazítani.

Gy. D./WMN: És milyen otthonba térsz haza a forgatások vagy a koncertek után? Úgy tudom, mára kivonultál a városból.

S. D.: Igen, Budakeszire költöztünk, de előtte tizenvalahány évet éltem a városban, és köszönöm, elég volt. Az elején lakásokban laktam, és ott a ghánai kertes házak után nagyon megéreztem a bezártságot. Már a bentlakásos iskolában is úgy éreztem, hogy dobozokban élünk, és az nekem sosem jött be, bántja a szabadságérzetemet. Egyszerűen jobban érzem magam, ha legalább egy fát látok az ablakból. Egy szabad fát, érted? Az egyik legszebb dolog a világon a fákkal együtt létezni… sétálni az erdőben, vagy a fákat nézni.

Gy. D./WMN: Ölelni…?

S. D.: Azt is, volt már rá példa, de nem mondom el, milyen állapotban. Lehet, hogy egy kicsit furcsa, de ha látok egy szép fakérget, úgy érzem, meg kell simogatnom.

Gy. D./WMN: Milyen fa áll a kertedben?

S. D.: Csak tavaly nyár közepén költöztünk az új otthonunkba, és akkor még nem vettem észre, hogy van egy magnólia fánk, ami tavasszal virágzott – teljesen eldobtam az agyam tőle, olyan gyönyörű. Van egy csodálatosan buja cseresznyefánk is, ami a kertünk éke, meg néhány tujánk, amik elegánsan dülöngélnek a szélben, és egy fenyő.

Gy. D./WMN: És azt hogy éled meg, ha az élet próbálja korlátozni a szabadságod? Akár csak azzal, hogy a gyerekedet időre iskolába kell vinned…  

S. D.: Az a szerencsém, hogy van egy fantasztikus partnerem az életben: a férjem, akivel meg lehet csinálni, hogy azt mondom neki: „Bocs, de én ma reggel nem kelek fel, légyszi, vidd be te”, vagy néha azt is, hogy „most hagyjál békén, ilyenem van”.

Amikor úgy ébredek, hogy ma nem szeretnék része lenni az életnek, akkor megtehetem. Olyankor sétálok egyet az erdőben, kutyázom, vagy kicsit kertészkedek, olvasok, és csak fekszem. Vannak ilyen napjaim.

Gy. D./WMN: A Nyomjad, anyukám!-ban mi volt számodra meghatározó élmény eddig?

S. D.: A tegnapi forgatás még elég friss élmény bennem, és sok kérdést vetett fel a saját életemmel kapcsolatban is. Egy olyan családnál jártunk, ahol háromból két gyereknek sikeres YouTube-csatornája van. Tulajdonképpen ők már most sztárok, pedig az egyik még csak hétéves, a másik tizennyolc. Az én kislányom nyolcéves, és már írt saját számot, és készítettünk neki videoklipet is (persze csak házi használatra), de felmerül a kérdés, hogy mi van, ha egy év múlva ő is ki akar lépni az online közösség elé. Ezt a témát még kicsit emésztgetem magamban.   

Gy. D./WMN: Szerinted kiknek szól majd ez a műsor?

S. D.: Olyanoknak is, akiknek még nincs gyerekük, és olyanoknak is persze, akik már anyukák, mint az én vegyes baráti körömben. Én szerencsés vagyok: egy olyan társaság vesz körül, ahol mindannyian tanulunk egymástól – én legalábbis úgy érzem, hogy tőlük tanulok a legtöbbet. Egymás közt beszéljük ki a problémáinkat, ami mindannyiunknak nagyon fontos, de még a férjeinkre és a gyerekeinkre is hat. Kellenek olyan helyek, ahol őszintén és nyugodtan kiadhatjuk magunkat.

Gyárfás Dorka

Képek: Chripkó Lili