„Ha úgy énekelnék, mint bárki más, egyáltalán nem jutna eszembe énekelni”

Billie Holiday, született Eleonora Fagan sosem láthatott maga körül nyugodt, boldog családot: egy jazzgitáros és egy prostituált tinédzserkori szerelméből született, az apja pedig egy napot sem töltött vele és az édesanyjával, folytatta kalandoréletét, mintha mi sem történt volna. Billie és anyja, Sadie olyan szegények voltak, hogy az eladósorba kerülő lány maga is a legősibb mesterséget volt kénytelen űzni, majd a Harlem különféle lokáljaiban kezdett énekelni. Ezekben az években fejlődött ki páratlan improvizációs készsége, ami később a védjegye lett, és itt változtatta a nevét Billie Holiday-re (apja, Clarence Holiday után). Búgó, testes hangjára hamar felfigyeltek: 22 éves korában John Hammond producer szerződést ajánlott neki a Columbia Studiosnál, ahol rögzíthette első demófelvételét, majd Benny Goodman zenekarához szerződött. Így született 1933-ban a Your Mother’s Son-In-Law című sláger, ami egy csapásra ismertté tette.

„Számtalanszor visszatértem, de sose mondta meg senki, mégis hol voltam”

1935-ben nagy megtiszteltetés érte: felléphetett az Apollo Színházban. Közben számtalan bandával turnézott, többek között Count Basie zenekarával, dolgozott Lester Young-gal, Black Clyatonnal és Jimmy Rushinggal. 1938-ban csatlakozott Artie Shaw bandájához, de csak egy évig maradt velük, összeférhetetlenség miatt – Billie-ről egyébként is az a hír járta, hogy kezelhetetlen, kész gyötrelem vele dolgozni, ami miatt több zenekarból is távoznia kellett (vagy ő hagyta ott a bandát),

egyvalamit azonban senki sem vont kétségbe: hogy utánozhatatlanul és zseniálisan énekel.

Később a híres Café Society nevű klubban tartotta önálló estjeit; ezek alatt az évek alatt született meg a legendás Strange Fruit című dal, amelyet az elkövetkezendő években számos másik sláger követett: God Bless the Child, Lover Man, You Go To My Head, Body and Soul, Summertime, Tain't Nobody's Business If I Do, Them There Eyes, Crazy He Calls Me és így tovább. Billie csillaga fenn ragyogott…

„Sosem bántottam senkit saját magamon kívül, az pedig az én dolgom”

Ahogy ez a legendáknál már lenni szokott, hiába volt elképesztően sikeres a szakmájában, a magánélete kész csőd volt. Rövid, viharos, fájdalommal teli házasságban élt Johnnie Monroe-val, majd Joe Guy trombitással kezdett kapcsolatba, de ezt is nagy hibának bizonyult: közösen zenekart alapítottak Holiday pénzén, ám a projekt nem lett sikeres, így csaknem minden vagyonát elvesztette. Közben egyre komolyabban kábítószerezett, ópiummal és heroinnal próbálta túlélni sorozatos szerelmi kudarcait, ám 1947-ben letartóztatták heroin birtoklásáért, és nyolc hónapot börtönben kellett töltenie. Ez különösen fájdalmas lehetett számára, hiszen kislányként gyakran kellett elkísérnie ugyanide az édesanyját, akit rengetegszer lecsuktak, a kis Billie-nek pedig ezalatt egyedül kellett valahogy boldogulnia. Ráadásul szabadulása után Billie-t már nem engedték vissza a kabarék világába; dolgozott még nagy zenészekkel, mint például Norman Granz, Oscar Peterson vagy Ben Webster, de korábbi státuszát már nem kaphatta vissza. 1956-ban megírta Lady Sings The Blues című önéletrajzát, ami hatalmas siker lett. Néhány fellépés és egyetlen album, a Lady In Satin után 1959 májusában szív- és májműködési problémák miatt összeesett, és július 17-én, mindössze 44 évesen távozott az élők sorából. Hatalmas űr maradt utána, amit a zeneipar is érezhetett, mert az összes felvételét újra kiadták digitális formában. Így az újabb és újabb generációk is megismerhették a nőt, aki rengeteget szenvedett, de úgy énekelt, mint senki más. Billie ugyan soha nem tudott kitörni abból a „börtönből”, amibe beleszületett, de a hangja mindig szabad volt, és az is maradt. Velünk maradt. Örökre.

Kalapos Éva Veronika

 

 

Kép: ITT