–

Már az első rész után is úgy sejlett, hogy az alkotók közül senki nem szexelt még egy jót, beleértve a két főszereplőt is. Erre a baljós sejtelmemre pedig a második mozi csak ráerősített.

Srácok, szerintem nem ártott volna olyanokkal elkészíttetni ezt a filmet, akik (ha nem is csinálták, de legalább) közelről láttak már egy jó, szaftos dugást, olyat, amiben van szenvedély is. Mert, ugye, ez a sztori elvileg az állati (kinek mit jelent ez a szó), bugyinedvesítő, sikamlós, merevedős, szexuális vágyakról szól, az olyanokról, amelyekben mindkét fél örömmel (bár van, aki fenntartásokkal) vesz részt. A szexuális alá-fölérendeltségről, a szexualitáson keresztül kicsatornázódó traumákról, szorongásról, feszültségről. Meg persze kéjről, örömről, orgazmusról.

Ezzel szemben A sötét ötven árnyalatának legvadabb jelenetei kimerülnek annyiban, hogy a főhős megbilincseli a csajt, majd háromszor ráver a seggére, oszt jó napot. Ja, meg a kutyapóz. Merthogy hátulról is csinálják. Ejha!

Ráadásul mindezt úgy adja elő a két színész, hogy sajnos azt kell gondolnom közben, ezek ketten szóba sem álltak egymással, ha nem forgott a kamera. Nulla, zéró, nuku a kémia közöttük. Hiába mutogatják Jamie Dornan kidolgozott testét, amikor csak lehet – a csávó állítólag fél évig gyúrt csak a lábára –, ez még édeskevés ahhoz, hogy felizguljon a nép. Dakota Johnson pedig kapásból három másik filmben sokkal dögösebb, mint ebben, amelyben szerepe szerint szendének, ám szexinek kellett volna lennie. 

De vajon mi marad, ha eltekintünk a film szexes részeitől? Tulajdonképpen mi a sztori? A szegény, gátlásos iskolás lány (aki még szűz) találkozik (De amúgy... hogy? Iskolaújság? Tényleg?) az ország egyik legsármosabb és leggazdagabb agglegényével, aki arról híres, hogy egyetlen nővel sem alakít ki szoros kapcsolatot. Maga mondja az első részben (amikor is bugyborékolva felröhögtem), hogy, idézem: „Én nem szeretkezek, hanem baszok.” Aha, jól van, fiam. Ezt a típust minden jó érzésű nőnemű lény kábé képen röhögi már az első pillanatban. Na, meg azt is, hogy minden második mondatában hangosan kérkedik a házával/hajójával/nyaralójával/kocsijával/lóvéjával. Hát mennyire realisztikus már ez? Arról már általános iskolás korukban leszoktatják a fiúkat, hogy a vagyoni tárgyakkal menőzzenek (már amelyiket le lehet, ugye...). 

A szürke ötven árnyalata című remekműből könyv alakban eddig több mint 100 millió példányt adtak el világszerte (és ez csak az első kötet). A regényből készült filmet 40 millió dolláros költségvetésből forgatták le, és több mint 570 millió dolláros bevételt hozott. Hozzáteszem, hogy a célközönség tojt a kritikusok fanyalgására, szépen csengettek a mozipénztáraknál.  Mondjuk, az is igaz, hogy az első film után A sötét ötven árnyalatára már jóval kevesebben ültek be az első hétvégén – ezek szerint hiába cseréltek rendezőt, James Foley sem tudott jobbat kanyarintani a sztoriból –, megbukni viszont így sem fog. 

Érteni vélem a történet sikerének pszichológiáját: a kiscsajok elhiszik, hogy értük is eljön a kőgazdag herceg, aki még jólesően el is fenekeli őket (juj), vesz nekik almás laptopot meg almás telefont, szép ruhát, kocsit, tökömtudja még mit, befekteti őket a panorámás ágyba, és repcsivel mennek operába. Az mindegy is, hogy a csávó egy narcisztikus gyökér, mert önmagában az kurva kevés, hogy gazdag vagy, ha nem vagy képes érzelmek kifejezésére, és csak bekokózva tudsz elélvezni (ez nem volt benne a filmben, de a valóságban ez típus bizony hajlamos rá... Ki tudja, ha ezt a történetszálat is beleírta volna a szerző, akkor egy hangyányit talán hitelesebb lenne a sztori). 

Szeretem azt gondolni, hogy A sötét ötven árnyalata (meg a trilógia többi része) és a WMN közönsége között viszonylag kicsi az átfedés. Hogy ti pontosan tudjátok: a valóságban nem léteznek olyan emberek, mint Christian Grey.

Ezek a gyökerek a valóságban másként kerülnek pozícióba és a vagyon közelébe. Ezek a hatalommániás, pénzes, kigyúrt, jóképű férfiak sokkal mélyebb csapdákba esnek bele, mint a film főhőse. Ráadásul ezeket a csapdákat maguknak ássák. A harmincas és negyvenes nők – a célközönség másik fele – pedig szintén ne gondolják azt, hogy ez a valóság, és ne kezdjék el kevesebbre tartani a párkapcsolatukat, és a házasságukat meg a férjeiket, mert ilyen parasztvakítás a világon nincs, mint amilyet ez a Kriscsön (megőrülök a magyar szinkron kiejtésétől) művel. Persze, jó dolog legalább gondolatban el-eltűnedezni az embernek a saját életéből... de most komolyan, szerintem van ennél sokkal, de sokkal izgalmasabb (és jobban megírt) fantázia is.

E. L. James pedig maradjon inkább a konyhairodalomnál, és ne álmodozzon, mert ez igencsak veszélyes vállalkozás a fiatal lányok milliói számára. 

Szentesi Éva

Kép: A sötét ötven árnyalata (Fifty Shades Darker, Michael De Luca Productions, 2017)