Bűnös élvezet

Valahogy így szoktunk rá gondolni a mindennapokban. Tudjátok, amikor engedsz a csábításnak, és beszédülsz a McDonald’s valamelyik gyorséttermébe. A bejáratnál még a Cézár-saláta rendelésének bizonytalan elhatározásával, de aztán az illatorgia és az esztétikus molinók hatására – amikor teljes hatásfokkal dolgozni kezd a marketing gépezet – már azt veszed észre, hogy a szendvicsmenük közül válogatsz, háttérbe szorítva mindenféle szégyenérzetet. Utóbbi várhat… legalább az étkezés végéig. Mindeközben eszedbe sem jut elmélázni azon, vajon ki is az a McDonald – talán a bohóc a reklámból? –, és egyáltalán hogyan és miért pont az ő hamburgerét majszolod (pillanatnyilag) élvezettel.

McDonaldék: az ötlet

A McDonald-fivérek, Richard és Maurice igazi ötletemberek voltak, az amerikai álom megtestesítői, és – mint később láthatjuk – egyben vesztesei, akik sikertelenül próbáltak betörni a show business világába. Mozivállalkozásuk például kudarcba fulladt, de a vendéglátóiparban nagyon is jól boldogultak. Mi több, az ötvenes években egyedülálló újításaikkal sikerült megreformálniuk a gyorséttermi rendszert. Vívmányaik nemcsak a konyhát, hanem a dizájnt és a vevőket is érintették; igazi látványkonyhát csináltak, és noha a választékot és a kiszolgálást szűkítették, ezzel sikerült drasztikusan csökkenteni a rendelési időt. Annak idején 20 perceket is várni kellett a megrendelt ételre... amit nekik sikerült fél perc alá szorítaniuk. Valódi tányér és üvegpohár helyett papírban szolgálták fel az ételeket és az italokat, és inkább a családokat célozták meg.

A siker nem maradt el, és a McDonald-fivérek végre nagyban gondolkodhattak. Azonban hiába próbálkoztak új éttermek nyitásával, azok mégis sorra befuccsoltak. Csak a San Bernardinó-i üzletük virágzott a napos Kaliforniában, amelyet eltökélt precizitással saját maguk felügyeltek.

Ami hiányzott: az igazi üzletemberi attitűd. Ez pedig végül Ray Kroc személyében toppant be a fivérek életébe. Levakarhatatlanul.

Ray Kroc: az üzlet

Kroc utazóügynökként dolgozott, turmixgépekkel foglalkozott, és saját szemével akarta látni azt az éttermet, amely egyszerre jelentősebb mennyiségű terméket rendelt meg a cégétől. Így hát beült a kocsijába, hogy pár száz mérföld levezetése után ebédeljen egyet a McDonald’s-ban. Kroc jó néhány gyorsbüfében megfordult már, de ehhez foghatót még sohasem látott. Elámult a McDonald’s hatékonyságán, és nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valamilyen formában részt vehessen benne.

Óriási üzletet szimatolt.

A megoldást, mint korábban a fivérek is, a franchise-rendszerben látta. Azaz, hogy az újabb éttermek nyitását és üzemeltetését más vállalkozások végezzék fizetség fejében. Cserébe megkapják az üzleti know-how-t, a védjegyhasználatot, és más szolgáltatásokat. Kroc addig járt a fivérek nyakára, addig duruzsolt a fülükbe, míg végül szerződést kötöttek vele, miszerint kizárólagosan üzletelhet a franchise-jogokkal. Ezzel azonban még nem sokat ért, be kellett bizonyítania országnak-világnak, hogy milyen nagyszerű üzlet ez. Így az első franchise éttermet maga hozta létre.

Mint minden sikeres vállalkozás, ez is egy kockázatos döntéssel vette kezdetét: a pénzhiánnyal küszködő Kroc jelzálogot vett fel a házára. Míg saját McDonald’s vállalkozásával birkózott, addig a franchise-jogokat is népszerűsítenie kellett, és hasonló dilemmába ütközött, mint anno a fivérek: nem tudta, hogyan érje el, hogy az éttermek, legyenek bárhol, változatlan minőséget, kiszolgálást és tisztaságot nyújtsanak. És ez még csak az első volt a problémák hosszú sorában, amelyekkel Krocnak szembesülnie kellett.

Tehetség? Az minek?

Ám az akarat és a kitartás – Kroc szerint tehetségre nincs szükség, hiszen ahogy elhangzik a filmben tőle: „tele a világ tehetséges, de sikertelen emberekkel” – hosszú távon meghozza a gyümölcsét.

Aki esetleg azt gondolná, hogy Az alapító egy se vége-se hossza dicshimnusz a McDonald’s-hoz, és hogy mostantól majd Michael Keatont formázó babákkal pakolják tele a Happy Meal-es dobozokat, azzal megnyugtatásul közlöm: nem így van.

A film részletekbe menően mutatja be Kroc másik, kevésbé népszerű arcát is. Gátlástalan üzletemberként tűnik fel a vásznon, aki nem rest elmenni a végletekig – a törvény szabta kereteken belül –, hogy kisemmizze a fivéreket a saját üzletükből, de úgy, hogy később még a saját nevüket sem használhatják cégérként.

Az alapítóban Kroc nem tesz – nem képes rá vagy csak nem akar? – különbséget tenni az etikus és etikátlan magatartás között. Bármit megszerez, amire szemet vet – ide kívánkozik a film mottója: „Az üzleti életben amit találsz, az a tiéd” –, legyen az egy vállalkozás... vagy épp az üzlettárs felesége. És még azt sem mondhatjuk, hogy a körülmények teszik őt olyanná, amilyenné, mert a jellemében nem igazán történik nagy változás a sztori során: olyan marad, amilyen mindig is volt.

A Keaton-reneszánsz

Kroc szerepében Michael Keatont láthatjuk nagyszerűen átlényegülni, aki úgyszólván második reneszánszát éli. Noha az ezredforuló kezdetben csak mellőzöttséget hozott számára, 2014-ben Alejandro G. Iñárritu négy Oscar-díjas filmje, a Birdman (A mellőzés meglepő ereje) – amelyért a színész maga is kapott egy Oscar-jelölést, és amit gyanúsan mintha pont rá írtak volna... – újra az A-listás sztárok közé emelte. Ahol azóta is, köszöni szépen, jól érzi magát (lásd: a szintén Oscar-díjas Spotlight: Egy nyomozás részleteit, vagy a bemutatás előtt álló Pókember: Hazatérést).

Az alapító Ray Kroc története, aki – a film szerint legalábbis – erős akarattal, kitartással és az empátia teljes hiányával juttatta a csúcsra a McDonald’s-ot.

„Mi az, amit te csinálsz?” – teszik fel a kérdést a címszereplőnek Danny Boyle Steve Jobs című életrajzi filmjében. „Nem tudsz programozni, nem vagy mérnök, sem formatervező, egy szöget sem tudnál beverni a falba…” Jobs ezt válaszolta:

„Én játszom a zenekaron.”

Annyi bizonyos, hogy Kroc is prominens tagja a karmesterek klubjának.

y Bányász Attila