1. Tőle tudjuk, milyen az igazi Hosszú, forró nyár

Muszáj rögtön a kedvencemmel kezdenem: Martin Ritt 1958-as filmje tette valódi sztárrá Newmant, és ennek forgatásán találkozott második feleségével, élete szerelmével, Joanne Woodwarddal. Kerek ötven éven át kitartottak egymás mellett (csak Paul halála vetett véget a kapcsolatuknak). Joanne arra a kérdésre, milyen érzés a világ legszebb férfija feleségének lenni, azt válaszolta: „ez semmit sem érne, ha nem a világ legjobb humorú férfijának volnék a felesége.” Bár idillinek tűnő házasságukkal kapcsolatban az utóbbi időben számos pletyka felröppent – például, hogy Newman biszexuális volt, és viszonyt folytatott többek között James Deannel is –, egyvalami biztos: Angelina és Brad, de a filmvászon valaha volt összes szerelmespárja elbújhat amögött, amit ez a két ember művel ebben a filmben; a vonzalmuk valósággal átszakítja a vásznat. Nézd csak:

2. Senki nem tud így megenni 50 tojást

A színész 1967-ben lehetőséget kapott, hogy a hősszerelmesek után végre egy igazán drámai történetben is megcsillogtassa a tudását: Stuart Rosenberg filmjében, a Bilincs és mosolyban egy pajkos kedvű, hányaveti rabot alakít, Luke-ot, akit imádott édesanyja halálhíre tesz elszánt lázadóvá. A szerepért negyedszer is jelölték Oscar-díjra, ám Rod Steiger ekkor még elhappolta előle a kitüntetést. Aki azonban látta a filmet, sosem felejti el a híres jelenetet, amikor Luke majdnem belehal egy fogadásba, miszerint meg kell ennie 50 tojást.

3. Negyvenesként dögösebb volt a huszonéves Redfordnál

Biztos kitaláltad már, melyik filmre gondolok: naná, hogy az 1969-es Butch Cassidy és a Sundance kölyök című westernre, amelyben a két nagyágyú egy vadnyugati fosztogatóbanda vezéreit alakítja. Bár egy világ olvadt pacnivá a kezdő Robert Redford kölykös mosolyától, nem róhatjuk fel neki, hogy Newman mellett esélye sem volt, hiszen az a biciklis jelenet, az a biciklis jelenet!! Ugye, nem csak én irigyeltem sóváran Katharine Rosst?

4. Még egy katasztrófafilmben is zseniális volt

Ki más játszhatta volna a főszerepet az 1970-es évek egyik legsikeresebb mozijában, a Pokoli toronyban? Newman ezzel ismét szűz területre lépett, hiszen a katasztrófafilm újdonságnak számított akkoriban, és ő sem játszott előtte még csak hasonló karaktert sem. Pedig eredetileg nem is neki szánták Doug Roberts újságíró szerepét, hanem Steve McQueennek, ám a színész érdekesebbnek találta a tűzoltóparancsnok O’Hallorhan karakterét, így végül Newmanre esett a választás. A két sztár a teljes forgatás alatt rivalizált egymással, ám ez csak jót tett a végeredménynek, és a film azóta is nehezen felülmúlható hatásának.

 

5. Tényleg minden létező díjat megnyert

A színész 1986-ban, több mint negyvenöt film és hét jelölés után megkapta az akadémia életműdíját, ám ekkor jött a meglepetés: 61 évesen akkorát alakított Martin Scorsese lenyűgöző mozijában, A pénz színében, hogy a következő évben, 1987-ben megtörtént az, ami addig soha: az életműdíj után Paul Newman elnyerte a legjobb férfi főszereplő Oscarját is. Hét évvel később, 1994-ben a döntéshozók megajándékozták a Jean Hersholt humanitárius díjjal, amivel kapcsolatban az egyik későbbi díjazott, Angelina Jolie így nyilatkozott: „Paul Newman volt a hősöm kislány korom óta. A díj megerősíti bennem azt az érzést, hogy helyes úton járok, de arra is figyelmeztet, hogy van még mit tennem.” Newman egyébként hosszú évtizedeken át végzett társadalmi tevékenységéért kapta az elismerést: meggyőződéses liberális demokrata volt, rengeteget áldozott többek közt a beteg gyerekek testi-lelki rehabilitációjára, amelynek legfontosabb projektje, a Hole In The Wall Gang Camp nevű táborának sikere nyomán hozták létre Magyarországon az első Bátor Tábort (Newman járt is nálunk ennek kapcsán 2006-ban). Támogatta ezen kívül a melegek jogait is, amiről így vallott: „annyi csodálatos tulajdonsága lehet egy embernek, amiért szeretni lehet, hogy mire sorra vennénk mindet, már tökéletesen lényegtelenné válik, melyik nemhez vonzódik.” Ámen, drága Paul, mi mindig imádni fogunk!

Kalapos Éva Veronika

Kép: Exodus (United Artists, 1960)