Olyan ritkán adatik meg az emberrel, hogy végigkövetheti valakinek a felnőtté válását. Amikor szemléli a folyamatot, hogy a Balaton parton rohangáló, csöndes kislányból hogyan lesz, mondjuk... elismert divattervező. Milyen döntések, áldozatok, viaskodások vezetnek a sikerig. Az ember megéli a saját útját, végigkíséri a gyereke fejlődését, de ezen kívül tényleg ritka, hogy évtizedeken keresztül elcsíphet egy-egy mondatot valakinek a sorskönyvéből.

Én most épp nagyon büszke vagyok, mert napról-napra követem, ahogy az unokatesóm nyargal a világhírnév felé. Ha nem vele történne, akkor el sem hinném, hogy tényleg létezik ilyen tündérmese!

A történet Pécsről indul, ahol a vérvonalunk is összeér apai ágon. Nagymamáink testvérek, ráadásul abból a generációból, akiknél a családi ünnepekkor legalább 50 főre kell főzni. De nemcsak a karácsonyi asztal körül rohangáltunk egész gyerekkorunkban, hanem a fonyódligeti tóparton is.

Dóri és Hanna a Balaton partján

Nekünk a Liget utcában volt a nyaralónk, Hannáéknak pedig Port Lacajban. Mindig átbicikliztünk hozzájuk, mert a kikötőben sorakozó hajóknak volt valami különös hangulatuk. Ő ebben nőtt fel. Az anyukája szerint mindig kivitték hajózni, ha nem tudott elaludni, mert a hajó ringatásánál nincs tökéletesebb altató.

Nem meglepő, hogy ez az élmény ihlette a világhír küszöbén álló Whispering Wind márkanevet is.

„Olyan nevet kerestem, ami tükrözi a stílusomra jellemző lágy, nőies vonalakat, de benne vagyok én is, a Balaton, a tenger és a vitorlázás iránti rajongásom is” – magyarázta Hanna a névválasztás hátterét.

Merthogy bizony divattervező lett belőle, akit másfél évvel a saját márkájának megálmodása után megkeresett a brit Vogue magazin, hogy volna-e kedve szerepelni a lap januári számában. Ezek szerint ilyen tényleg van. Hogy üldögélsz a laptopod előtt, jelez a gép, hogy leveled érkezett, és ott virít a beérkező levelek között egy vogue-os e-mail cím.

Vagy háromszor elolvastam, de még akkor sem hittem el, amit látok, úgyhogy elküldtem az öcsémnek: jól értem-e, amit írtak. Csak két napra rá válaszoltunk, addig tartott, míg felfogtuk, és tudtunk rá reagálni, hogy ez tényleg megtörténik velem

– meséli Hanna, amikor megkérdezem tőle mégis mi zajlott le benne azon a napon.

Utána nagyon felpörögtek a dolgok. Még nem volt honlapom, nem volt rendes portfólióm, úgyhogy néhány hét alatt hoztunk össze mindent. Hatalmas szerencsémre egy nagyon profi csapat gyűlt körém. Debreczeni Zitát kértük fel a fotózásra, Lánczos-Benkő Tímea stylisttal már korábban is dolgoztam együtt, így nem volt kérdés, hogy ő is besegít, ahogy a fodrászt és a sminkest is a szülővárosomból, Pécsről hoztam. Nagyon szeretek mindent, ami egy ruha megálmodásához és kivitelezéséhez kapcsolódik, de a divat világát, a márkaépítést még tanulnom kell. Igyekszem folyamatosan fejleszteni magam, és minden helyzetet tapasztalatként értékelni, amit később be tudok illeszteni a munkáimba – vallja be Hanna.

Hanna (jobbról a negyedik, szemüvegben) és a csapat a kollekció fotózása után

Nézem őt, és látom, ahogy rácsodálkozik rá erre a teljesen új élethelyzetre, amelybe került – most, hogy a munkája megjelent a divatbibliának számító Vogue magazinban. Egyik nap még egy kezdő divattervező volt, most meg ő a „magyar lány, akit felkért a híres-neves lap az egyik cikkéhez”.

Ki tudja, talán egyfajta terhet is érezne most a hatalmas öröm mellett, ha nem állna mögötte egy olyan biztos háttér, mint a testvére. Imádom, ahogy beszélnek egymással, ahogy megmaradt bennük a gyermeki civakodás, és az őszinte, páratlan szeretet. Igazi véd- és dacszövetség van közöttük.

Hanna a kreatív, a művész, az álmodozó, Andris pedig a pragmatikus szervező, aki intézkedik, honlapot tervez, levelez, kapcsolatot tart, Excel-táblákat gyárt... és visszarántja a nővérét a földre, ha épp elfújná az ábrándok szele.

Húsz évvel ezelőtt már a karácsonyi bejglievéskor is látszott, hogy milyen jó páros ők ketten  de mégis nagyon meghat, ahogy kiegészítik egymást, és vállvetve haladnak előre az úton. Ami már idáig is meglehetősen kanyargós volt. De ez nem meglepő azok számára, akik művészi pályára adják a fejüket. „Hogy fogsz ebből megélni? Válassz azért egy rendes szakmát is”. Hanna is ezerszer hallotta ezeket a mondatokat, főleg azután, hogy otthagyta az ELTE német szakát, amit az érettségi után kezdett el.

„18 évesen még fogalmam sem volt, mit szeretnék kezdeni magammal, egyáltalán nem forrt még ki bennem a divattervező identitás, a német nyelvet szerettem, és jól is ment, úgyhogy jó ötletnek tűnt a bölcsészkar. Egészen addig, amíg be nem tettem a lábam a germanisztika folyosójára. Ott nem találtam se motivációt, se jövőképet”.

Jól emlékszem a vívódására, maximálisan át tudtam érezni, mert én is pont egy év után hagytam ott ugyanennek az egyetemnek ugyanezt a szakát. És én sem mertem bevallani a családnak, ahogy annak idején Hanna sem.

Nehéz ez a helyzet, mert akkor mindenki hatalmas kudarcként él meg egy ilyen döntést, és az embernek fogalma sincs, mennyi idő után derül ki, hogy megérte-e a váltás vagy sem.

„A szüleim nagyon csalódottak voltak, és féltettek a divat világától. Apukám mérnök, anyukám orvos, így nekik ez egy teljesen ismeretlen terület. Hihetetlen nagy erőt és motivációt jelentett, amikor eljöttek a bemutatóimra, bíztak bennem, és támogattak, amikor látták, hogy kitartok a döntésem mellett, és boldoggá tesz az, amit csinálok. Egyszerűen egyik napról a másikra belém nyilallt egy kristálytiszta érzés, hogy nekem ezt kell csinálnom”  mesél a családi fogadtatásról. 

Én akkor láttam az első munkáját, amikor megnyerte egy pécsi tervezőverseny különdíját 2013-ban. Éppen csak elkezdte bontogatni a szárnyait ezen a területen, de már látszott, hogy milyen határozott, letisztult, nőies stílusa van, ami azóta is jellemzi a terveit.

Fönt Ashley Graham néz, lent Pásztory Dóri örül Cserkúthy Hanna sikerének

„Mindig olyan ruhákat próbáltam alkotni, amelyekben a nő igazán nőnek érezheti magát, de emellett kényelmes és sokoldalúan használható. Amelyben egy pillanatig sem feszeng, elegáns és magabiztos lehet benne. Nagyon élvezem a közös munkát azokkal, akik majd viselik a ruháimat. Imádok együtt gondolkodni a vevőimmel, fontos, hogy folyamatosan megosszák az érzéseiket, gondolataikat velem a tervezéstől az anyag kiválasztásán át a ruha viseléséig. Csak így lehet olyan a végeredmény, ami tükrözi a viselője személyiségét, stílusát, hangulatát”

Valószínűleg ezt látta meg a Vogue szerkesztője is, amikor rátalált a Whispering Wind Instagram-oldalára. Az összeállításhoz olyan fiatal tervezőket kerestek világszerte, akik még a nagy kiugrás előtt állnak, de megvan bennük a potenciál a világhírnévre.

Ez azért nem rossz ajánlólevél 25 évesen... 

Pásztory Dóri