OMG, az unokatesóm ruhája a VOGUE-ban! - Egy nagyon büszke Pásztory Dóri írása

–

Olyan ritkán adatik meg az emberrel, hogy végigkövetheti valakinek a felnőtté válását. Amikor szemléli a folyamatot, hogy a Balaton parton rohangáló, csöndes kislányból hogyan lesz, mondjuk... elismert divattervező. Milyen döntések, áldozatok, viaskodások vezetnek a sikerig. Az ember megéli a saját útját, végigkíséri a gyereke fejlődését, de ezen kívül tényleg ritka, hogy évtizedeken keresztül elcsíphet egy-egy mondatot valakinek a sorskönyvéből.

Én most épp nagyon büszke vagyok, mert napról-napra követem, ahogy az unokatesóm nyargal a világhírnév felé. Ha nem vele történne, akkor el sem hinném, hogy tényleg létezik ilyen tündérmese!

A történet Pécsről indul, ahol a vérvonalunk is összeér apai ágon. Nagymamáink testvérek, ráadásul abból a generációból, akiknél a családi ünnepekkor legalább 50 főre kell főzni. De nemcsak a karácsonyi asztal körül rohangáltunk egész gyerekkorunkban, hanem a fonyódligeti tóparton is.

Nekünk a Liget utcában volt a nyaralónk, Hannáéknak pedig Port Lacajban. Mindig átbicikliztünk hozzájuk, mert a kikötőben sorakozó hajóknak volt valami különös hangulatuk. Ő ebben nőtt fel. Az anyukája szerint mindig kivitték hajózni, ha nem tudott elaludni, mert a hajó ringatásánál nincs tökéletesebb altató.

Nem meglepő, hogy ez az élmény ihlette a világhír küszöbén álló Whispering Wind márkanevet is.

„Olyan nevet kerestem, ami tükrözi a stílusomra jellemző lágy, nőies vonalakat, de benne vagyok én is, a Balaton, a tenger és a vitorlázás iránti rajongásom is” – magyarázta Hanna a névválasztás hátterét.

Merthogy bizony divattervező lett belőle, akit másfél évvel a saját márkájának megálmodása után megkeresett a brit Vogue magazin, hogy volna-e kedve szerepelni a lap januári számában. Ezek szerint ilyen tényleg van. Hogy üldögélsz a laptopod előtt, jelez a gép, hogy leveled érkezett, és ott virít a beérkező levelek között egy vogue-os e-mail cím.

Vagy háromszor elolvastam, de még akkor sem hittem el, amit látok, úgyhogy elküldtem az öcsémnek: jól értem-e, amit írtak. Csak két napra rá válaszoltunk, addig tartott, míg felfogtuk, és tudtunk rá reagálni, hogy ez tényleg megtörténik velem

– meséli Hanna, amikor megkérdezem tőle mégis mi zajlott le benne azon a napon.

Utána nagyon felpörögtek a dolgok. Még nem volt honlapom, nem volt rendes portfólióm, úgyhogy néhány hét alatt hoztunk össze mindent. Hatalmas szerencsémre egy nagyon profi csapat gyűlt körém. Debreczeni Zitát kértük fel a fotózásra, Lánczos-Benkő Tímea stylisttal már korábban is dolgoztam együtt, így nem volt kérdés, hogy ő is besegít, ahogy a fodrászt és a sminkest is a szülővárosomból, Pécsről hoztam. Nagyon szeretek mindent, ami egy ruha megálmodásához és kivitelezéséhez kapcsolódik, de a divat világát, a márkaépítést még tanulnom kell. Igyekszem folyamatosan fejleszteni magam, és minden helyzetet tapasztalatként értékelni, amit később be tudok illeszteni a munkáimba – vallja be Hanna.

Nézem őt, és látom, ahogy rácsodálkozik rá erre a teljesen új élethelyzetre, amelybe került – most, hogy a munkája megjelent a divatbibliának számító Vogue magazinban. Egyik nap még egy kezdő divattervező volt, most meg ő a „magyar lány, akit felkért a híres-neves lap az egyik cikkéhez”.

Ki tudja, talán egyfajta terhet is érezne most a hatalmas öröm mellett, ha nem állna mögötte egy olyan biztos háttér, mint a testvére. Imádom, ahogy beszélnek egymással, ahogy megmaradt bennük a gyermeki civakodás, és az őszinte, páratlan szeretet. Igazi véd- és dacszövetség van közöttük.

Hanna a kreatív, a művész, az álmodozó, Andris pedig a pragmatikus szervező, aki intézkedik, honlapot tervez, levelez, kapcsolatot tart, Excel-táblákat gyárt... és visszarántja a nővérét a földre, ha épp elfújná az ábrándok szele.

Húsz évvel ezelőtt már a karácsonyi bejglievéskor is látszott, hogy milyen jó páros ők ketten – de mégis nagyon meghat, ahogy kiegészítik egymást, és vállvetve haladnak előre az úton. Ami már idáig is meglehetősen kanyargós volt. De ez nem meglepő azok számára, akik művészi pályára adják a fejüket. „Hogy fogsz ebből megélni? Válassz azért egy rendes szakmát is”. Hanna is ezerszer hallotta ezeket a mondatokat, főleg azután, hogy otthagyta az ELTE német szakát, amit az érettségi után kezdett el.

„18 évesen még fogalmam sem volt, mit szeretnék kezdeni magammal, egyáltalán nem forrt még ki bennem a divattervező identitás, a német nyelvet szerettem, és jól is ment, úgyhogy jó ötletnek tűnt a bölcsészkar. Egészen addig, amíg be nem tettem a lábam a germanisztika folyosójára. Ott nem találtam se motivációt, se jövőképet”.

Jól emlékszem a vívódására, maximálisan át tudtam érezni, mert én is pont egy év után hagytam ott ugyanennek az egyetemnek ugyanezt a szakát. És én sem mertem bevallani a családnak, ahogy annak idején Hanna sem.

Nehéz ez a helyzet, mert akkor mindenki hatalmas kudarcként él meg egy ilyen döntést, és az embernek fogalma sincs, mennyi idő után derül ki, hogy megérte-e a váltás vagy sem.

„A szüleim nagyon csalódottak voltak, és féltettek a divat világától. Apukám mérnök, anyukám orvos, így nekik ez egy teljesen ismeretlen terület. Hihetetlen nagy erőt és motivációt jelentett, amikor eljöttek a bemutatóimra, bíztak bennem, és támogattak, amikor látták, hogy kitartok a döntésem mellett, és boldoggá tesz az, amit csinálok. Egyszerűen egyik napról a másikra belém nyilallt egy kristálytiszta érzés, hogy nekem ezt kell csinálnom” – mesél a családi fogadtatásról. 

Én akkor láttam az első munkáját, amikor megnyerte egy pécsi tervezőverseny különdíját 2013-ban. Éppen csak elkezdte bontogatni a szárnyait ezen a területen, de már látszott, hogy milyen határozott, letisztult, nőies stílusa van, ami azóta is jellemzi a terveit.

„Mindig olyan ruhákat próbáltam alkotni, amelyekben a nő igazán nőnek érezheti magát, de emellett kényelmes és sokoldalúan használható. Amelyben egy pillanatig sem feszeng, elegáns és magabiztos lehet benne. Nagyon élvezem a közös munkát azokkal, akik majd viselik a ruháimat. Imádok együtt gondolkodni a vevőimmel, fontos, hogy folyamatosan megosszák az érzéseiket, gondolataikat velem a tervezéstől az anyag kiválasztásán át a ruha viseléséig. Csak így lehet olyan a végeredmény, ami tükrözi a viselője személyiségét, stílusát, hangulatát”

Valószínűleg ezt látta meg a Vogue szerkesztője is, amikor rátalált a Whispering Wind Instagram-oldalára. Az összeállításhoz olyan fiatal tervezőket kerestek világszerte, akik még a nagy kiugrás előtt állnak, de megvan bennük a potenciál a világhírnévre.

Ez azért nem rossz ajánlólevél 25 évesen... 

Pásztory Dóri

A cikkben szereplő képek a szerző tulajdonában vannak.