-

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy amit alább olvastok, annak semmi köze hozzám. Egy ismerősöm ismerőse mesélte az egyik ismerősömnek. Én pedig csupán az vagyok, akin keresztül átfolyik ide elétek, nektek. Csakis azért, hogy okuljatok a rossz példából.

Dolgozni kell. Mindig. Nem engedhetek meg magamnak semmiféle láblógatást vagy szabadnapot. De nincs is ezzel baj. Fiatal vagyok még (de! fiatal vagyok!), bírom.

A gyerekek iskolában, előttem a nap, neki is állok.

Mindjárt. Csak gyorsan eszem valamit. Elvégre hogy a fenébe koncentráljon korgó gyomorral az ember, nem igaz?

Evés közben leszedem a szárítóról a ruhákat, összehajtogatom, és ha már így esett, be is teszem őket a szekrénybe. Gyorsan, gyorsan, nincs idő háziasszonykodásra, vár rám a munka! A fenébe, a szennyes is tele van! Á, most, hogy a szárító szabad, gyorsan berakok még egy mosást.

Na. Lássuk. Mi??? Nincs is annyi tányérunk, amennyi a mosogatóban van… mindegy… gyorsan elmosogatok.

És a szőnyeg is milyen… Utálok porszívózni, de ha egyszer muszáj.

Na. Végre a gép előtt.

Csöngetnek. Hülye postás… mindig akkor jön, amikor leülök… hát nem tudja, hogy engem ilyenkor nem szabad zavarni, mert ha kizökkent, soha többet nem találok vissza oda, ahova kellene?

Megjött a magazin, amibe írtam. Egy pillantás a saját cikkemre... azért ez jár nekem, nem? Csak hogy lássam, milyen képet raktak mellé… és ez is... de érdekes, ki írta?… Na jó, erre nincs idő. Dolgoznom kell.

Kezdem. Megnyitom a dokumentumot. Elolvasom, amit eddig írtam, hogy hangulatba jöjjek. Ühüm… eddig majdnem jó... még egy kicsit csiszolom...

Milyen gyorsan villog a kurzor. Vajon hányat villant egy perc alatt? Lehet, hogy másodpercenként?

Affrancba! Beszakadt a körmöm, így nem lehet dolgozni… gyorsan levágom.

Szomjas vagyok. Idehozom a teát.

Nem… szerintem gyorsabban villog.

Biztos felfáztam… muszáj elmennem a mosdóba.

Na. Lássuk csak! Mégis megszámolom, mennyit villan, végül is csak egy perc az egész. Á, nem. Nem számolom meg. Ez hülyeség. Erre nincs idő.

Lássuk. Még egyszer elolvasom az utolsó mondatokat, csak hogy lendületet kapjak. Nem kaptam... Akkor gyűjtök egy kis ihletet.

Megnézem a FB-oldalamat. Nem válaszolok senkinek, tényleg nem, csak megnézem, mit írtak. Na jó, neki igen. Neki is. Neki meg muszáj.

Hív anyám. Gyorsan, gyorsan beszéljünk, nincs időm hosszabb csevegésre, dolgoznom kell.

Átfutok néhány hírportált… mégiscsak illik tudni, mi történik a nagyvilágban.

Mi? A kutya megint átment a szomszédba? Ja, nem… az a szomszéd kutyája. Hála az égnek, mert most nincs időm kutyát hajkurászni.

Na, jó. Most már tényleg írok…

Úúú, biztos leesett a vérnyomásom, úgy elálmosodtam…  inni kéne egy kávét… milyen kár, hogy nem kávézom… akkor egy kakaót. Igen! Iszom egy kakaót. Végül is az már nem oszt, nem szoroz.

B.szki! Fél négy! De hogyan? Még nem is ebédeltem...

Menni kell a gyerekekért.

Hihetetlen! Hát hogy dolgozzon így az ember?

Kormos Anett

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Bits And Splits