-

Egerszegin innen…

Gyurkó Szilvi

Nekem Egerszegi első győzelme maradt meg a legjobban az emlékezetemben. Konkrétan végigbőgtem az egészet a tv előtt, és utána az eredményhirdetést meg a Himnuszt is (mondjuk azt általában végigbőgöm).

D. Tóth Kriszta

Egerszegi Krisztina velem egyidős volt, amikor alig 14 évesen Szöulban megnyerte az első aranyérmét. Úgy éreztem, ez egy kicsit minden magyar kamaszé. Azoké a lánygyerekeké, akik még nem borotválják a hónaljukat, akik amolyan kajla kisfelnőttként nem pontosan tudják, hogyan viseljék a testüket, akik inkább elvesznek a rájuk irányuló figyelemben, mint sütkéreznek benne… Sosem fejeltem el, ahogy megszeppenve megy ki a közönség elé, hogy átvegye az érmét. És azt sem, ahogy életemben először érzem azt az édes szorítást a mellemben, aminek akkor a nevét sem tudtam. Ma már tudom, úgy hívják: nemzeti büszkeség.

Kormos Anett

Jaj, nagyon nehéz. Én annyira sportmentes életet élek, hogy még a nézésétől is távol tartom magam. Egerszegi Krisztára emlékszem csak, mert Vitray olyan hangosan ordította, hogy „Gyere, gyere, Egérke!”, hogy anyám, aki finoman szólva nem a rágcsálók nagy barátja, komolyan elgondolkodott azon, hogy felugorjon sikítozva az asztalra félelmében.

Fiala Borcsa

Én Egerszegire emlékszem egyedül, meg arra, ahogy a Vitray boldogan üvölt. Meg még arra, hogy Darnyi Tamás anno a nagymutterom házában lakott, és amikor szegény hazaesett az olimpiáról halálfáradtan a hosszú repülőút után, meg minden, akkor sem tudott még lepihenni, mert a társasház büszke lakói mind felsorakoztak a lépcsőházban, és egy önjelölt költőnő elszavalta a neki írt versét. Szilágyi Áron nagymamája meg azt mesélte – állítólag szintén a nagymamámnak, mert valahonnan ismerik egymást, hogy: „amikor az Áronka megnyerte az olimpiát, én térdre borultam ott a nappali közepén, összetettem a két kezemet és hálát adtam a jóistennek! Aztán meg nem tudtam felállni…”

Horvát Sára

Nekem is Egerszegi maradt meg, azt hiszem, akkor éreztem először azt, hogy a sportban mindenki hazafi, és Darnyi barcelonai szereplése is, mert akkor kezdtem el Barcelonába vágyakozni. A londoni olimpia után viszont, ahol kint voltunk, egy repülőn jöttünk haza a logó orrú vízilabdacsapattal. Azt a kellemetlen hangulatot a repülőn még ma is érzem, ahogy senki nem mosolygott ezekre a fiúkra, nem tapsoltak, nem mondták, hogy szép volt, fiúk, a reptéren is alig várták őket. És persze nem volt szép, de ők akkor is a mieink, és biztos jólesett volna nekik a támogatás. A férjem, aki minden színházban, koncerten, beszéden először tapsol, a repülőn is nekikezdett, és nem csatlakoztak hozzá (csak én). És azt hiszem, túl hátul ültünk ahhoz, hogy elöl hallják a fiúk. Azóta is sajnálom, talán oda kellett volna menni gratulálni.

…és Egerszegin túl

Csenge

Szögezzünk le egy dolgot: semmi közöm a sportokhoz. Viszont négyévente erre az egy hónapra a tv-képernyő valami mágikus módon leláncol maga elé, és el vagyok képedve a sikereinken. Életkoromra való tekintettel, annyira sok olimpiát még nem volt szerencsém végigizgulni, meg amiket láttam, sem mindenre emlékszem, de Szilágyi Áron londoni győzelme rendesen megríkatott. Állva énekeltem (zokogtam) a Himnuszt, és nagyon büszkének éreztem magam. Aztán ugyanebben az évben pont Horvátországban süttettem a hasam, amikor is a negyeddöntőre került sor, és a mieink kiestek az olaszok ellen, a horvátok pedig simán továbbjutottak. Én akkor is könnyekkel küszködő büszke magyar voltam a sok boldog horvát szurkoló között. Na, majd idén! Ebben az évben még személyes kedvencem is van a kajakosok között (már ha lehet ilyet mondani), de nem árulnám el a nevét. Esetleg egy külön irományban összefoglalom, hogy micsoda érzés volt miatta a Himnuszt énekelni.

Kalapos Éva Veronika

Az első olimpia, amit rendesen végigkövettem, a ’96-os atlantai volt, ahol Horváth Csaba és Kolonics György véres küzdelemben, az utolsó percig elképesztő energiával és koncentrációval dolgozva nyerték meg az aranyat 500 méteren. Emlékszem, tényleg hajszálon múlt, iszonyúan izgultam értük, főleg, mert Koló irtó szimpatikus volt minden interjújában, és őszintén kívántam neki(k), hogy beérjen az a rengeteg munka és odaadás. Sokkolt a pár évvel későbbi halála, és ez a győzelem így még heroikusabbnak tűnt előttem, természetesen nem ettől lesz ő mindig is az ország egyik legnagyobb kenusa, de akkor is. Az olimpia közeledtével mindig eszembe jut.

Szentesi Éva

Én egy olyan gyerek voltam, hogy azt bizony sosem csináltam, amit a többiek, és sose szerettem azt, amit a többiek. Már persze hogy csakazértse, nehogy már megmondja valaki, hogy mit szeressek, mit nézzek, meg minek örüljek. Volt egy kis világom, amiben én nagyon komfortosan elvoltam, és abba a sport zajai nem szűrődtek be. Tehát nem érintett meg az olimpia sem. Persze haloványan emlékszem Egerszegi sikereire, de akkor én még nagyon kicsi voltam, jobban izgatott a ’96-os atlantai aranyánál, amikor leköszönt, igen, azt meggugliztam, hogy a festős Sindy babám összejöjjön-e a szomszéd Kennel, vagy inkább ne. Aztán amikor nagyobb lettem, akkor már csak a vízilabdát néztem, és azoknak az aranyaknak mindig nagyon örültem, amelyik csapatban Kásás Tamás is benne volt, annál már csak akkor jobban, amikor víz alatti felvételeket mutattak a meccsen. (Viccelek.)

Most, amikor gyűjtöttem a videókat ehhez az anyaghoz, és végig is néztem őket, akkor persze bőgtem. Na tessék. Ehhez is fel kell nőni.

Kárpáti Judit

Nekem Eric Liddell és Harold Abrahams a kedvencem. Az olimpia az a Chariots of Fire (Tűzszekerek), gyerekkorom élménye, ebből a filmből értettem meg, mi az olimpia, mi a győzelem. Az egész cselekmény, a zene, megmaradt bennem a mai napig, és ha meghallom a főcímdalt, az maga az olimpia.

Pásztory Dóri

Egy külön listát tudnék összeállítani az enyéimből, mert rengeteg kedvencem van. Egerszegi, Kovács Ági, Gyurta, Csollány Szilveszter, a vízilabdázók, Kokó, Igaly Dia és még tudnám sorolni napestig, és mindegyikről eszembe jut valami történet, de egyszerűsítek, és a legelsőt választom. Amikor valami nagyon hangzatos sztorit akarok mesélni, akkor azt szoktam mondani, hogy már 4 évesen drukkoltam Egérnek, és akkor döntöttem el, hogy úszó leszek, de erről szó sincs. Valószínűleg így volt, de nem emlékszem rá. Az első bajnoki cím, ami kristálytisztán megvan, az Ónodi Henriettáé. 8 éves voltam, és már rohadtul aludnom kellett volna, amikor a tornadöntőket közvetítették. Az unokatesóméknál voltunk, aki akkor kétéves volt, és épp nagyon örültek a család felnőtt tagjai, hogy legalább már az egyik gyerektől megszabadultak, már csak a másikat kell ágyba dugni, és végre rendesen nézhetik az olimpiát. Én nem így gondoltam, és szívvel-lélekkel, teljesen felpörögve, kanapén ugrálva örvendeztem Heni tökéletes gyakorlatának, de ami még jobban megmaradt bennem, hogy szorítani kellett azért, hogy az utána következő, talán amerikai versenyző, rontson a gyakorlata közben. Furcsa volt, mert a mámoros öröm akkor tört ki belőlünk, amikor valóban hibázott az ellenfél. Ez örök emlék marad, de azóta valahogy mégsem szeretem nézni a pontozásos sportágakat.

Both Gabi

Nekem nincs kedvencem, mindegyik egyformán kedves a szívemnek!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Bryan Turner