-

Miután felvettek a főiskolára, és magam mögött hagytam az állami gondozott létet, óriásit fordult velem a világ. Szabad voltam és önálló. Imádtam, hogy azt csinálok, amit csak akarok, és akkor, amikor akarom. Persze sosem hazudtoltam meg magam, sosem voltam felelőtlen, meggondolatlan, a nagy szabadságot én tojásrántottázásban és kakaóivásban éltem meg, akár egy kisgyerek.

Az első hetekben ahelyett, hogy ismerkedtem volna a konyhában, főzés után mindig eltűntem kis szobám magányába. Még nem álltam készen szocializálódni, élveztem a magányt. A férjem szúrt ki, az ötperces rántotta-készítések ideje alatt. Sok esélye azonban nem volt, mert hipp-hopp eltűntem, így kezdetben bizony vadásznia kellett a közös pillanatainkat.

Sosem hittem a véletlenekben, ahogyan a végzetben, az előre elrendelt sorsban sem. Én hoztam meg a döntéseimet, éltem a lehetőségeimmel, és nekem volt igényem mindig a többre, szebbre, jobbra. Ha úgy tetszik, láttam a fától az erdőt, és láttam azt a magas srácot is, aki végül az életem párja lett.

Elhívtam a gólyabálba, és onnantól kezdve mindent együtt csináltunk. Összesen kétszer randiztunk. Egy kollégiumban, egy emeleten laktunk, szinte az első perctől kezdve együtt is éltünk. Én megszoktam már, hogy senkitől ne fogadjak el segítséget, és még kevésbé kérjek, így okozott némi feszültséget az első egy-két évben a konokságom. Az addigi életemben mindig felhánytorgatták, ha segítséget kaptam, így jobbnak láttam mindent egyedül megoldani. Ha nem fogadtam el segítséget, bele sem szólhattak az életembe.

A majdani férjem szépen lassan elérte, hogy tőle kérjek, és el is fogadjak segítséget. Megtanított bízni, sosem bántott meg, kínosan ügyelt rá, hogy biztos pontja legyen az életemnek. Az első ember volt, akinek mindent elmondtam magamról, az első 18 évemről.

És ő sosem mutatta ki, hogy sajnálna, szánna, az erőt látta bennem, és nem a szegény kislányt, aki ennyi fájdalmas dolgon ment keresztül.

Neki közel nem lehetett annyi élettapasztalata, mint nekem, mégis teljesen más volt, komolyabb, nyugodtabb, mint a többi korabeli srác. Sem harsány, sem kicsapongó, ő volt a nyugalom szigete számomra. Lassan csiszolódtunk össze, kölcsönösen segítettük, tanítottuk, motiváltuk egymást, gyakorlatilag együtt nőttünk fel. Persze sokat tettünk azért, hogy immáron tizenegy éve együtt vagyunk, de ez sosem volt nagy küzdés, minden természetesnek hatott, és minden időben következett be az életünkben. Semmit sem siettünk el, hét év után házasodtunk össze, és kilenc éve voltunk egy pár, amikor úgy döntöttünk, hogy kapcsolatunkat megkoronázzuk, és igazi családdá avanzsálunk.

Ő az egyetlen, aki mellett én vagyok a gyengébb, aki mellett igenis szeretek gyámoltalan nő lenni, aki sikít, ha pókot lát, és a férjével tünteti el. Persze én is meg tudom csinálni. Igazából bármit meg tudok csinálni, hiszen életem nagy részében magamra voltam utalva, nekem kellett mindent megoldanom, de mellette lehetek átlagos nő, feleség. Nem kell többé egyedül döntést hoznom, nem kell egyedül küzdenem. Tökéletesen átlagos családi életet élhetek VÉGRE!

Az állami gondozotti létet jogilag 22 éves koromban engedtem el, akkor éltem a lehetőséggel, és vettem igénybe az állam által biztosított otthonteremtési támogatást. Ez az összeg nem nagy, de ha ügyesen bánik vele az ember, akkor igenis lehet segítség is, átok helyett. Sokunknál csak utóbbi volt, hiszen hirtelen „ránk szakadt az OTP”, és bizony a kiskapuknak köszönhetően akár könnyedén el is lehetett verni ezt az összeget.

Az azóta elhunyt nagymamámtól sikerült a legjobb tulajdonságát megörökölnöm, ő is élelmes volt, én is az vagyok, és a férjem is az. Mi képesek voltunk arra, hogy a főiskola után a megtakarított pénzünkből autót vettünk (Gusztávot, a háromajtós Swiftet), majd az államtól kapott támogatásomat kiegészítve építési telket vásároltunk. Nagyok volt az álmok, építkezni akartunk a 2008-as válság után. Előre megjósolható módon persze aztán nem lett belőle semmi, öt év után eladtuk a telkemet, valamint a közben vásárolt panellakásunkat, és most, 2016-ban házat vettünk ugyanott, ahol anno a telkünk is volt.

Hogy anyám történetét is lezárjam: ő pár évig hajléktalanként élt, majd nagymamám halála után bekerült egy intézetbe, az ország egyik eldugott sarkába, és azóta is ott van. Néha felhívom mintegy önigazolásképp, hogy jó helyen van, biztonságban. A betegsége miatt, és hogy nem szedte a gyógyszereit, mára teljesen elveszett a saját világában, nem érzékel sem időt, sem teret. A saját világában él, legtöbbször azt se tudja már, ki vagyok. Téveszméje szerint hat gyermeke van, szóval elég nagy a szórás, amikor azt próbáljuk kitalálni, kivel is beszél éppen. Egyrészt megnyugtató a tudat, hogy nem emlékszik a sok rosszra, ami érte őt, letagadja magában, másrészt iszonyú bűntudatom van miatta, főleg amióta én is anya vagyok.

Belehalnék, ha a gyerekem úgy eltaszítana magától, ahogy mi tesszük vele a testvéreimmel.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy így, felnőtt fejjel, vállaljam-e a gondnokságát, és idehozassam-e az én otthonomhoz közelebbi intézetbe. De ezt a döntést nem hozhatom meg egyedül, hiszen van egy férjem, aki a világot, a békességet, a biztonságot adja nekem, mindamellett, hogy a szerelmem, barátom, és a gyermekem apja. Nem érdemli meg, hogy a közös életünket felborítsa az anyám. Ő normális családmodellben nőtt fel, nem voltak fekete bárányok, balhék, verekedések vagy bármi az életében, ami kicsit is hasonlítana az enyémre, ezért ő bátrabb, elrugaszkodottabb, mint én. Míg ő mer álmodni, és ezzel rendszeresen kirángat a komfortzónámból, én lerángatom a földre a vakmerőségéből. Tökéletesen kiegészítjük egymást, és az egységünk által olyasmit is elérünk, amire nem is gondoltunk.

Én kicsiket álmodtam, mert azt hittem, nekem csak ennyi jutott, de mostanra mindent elértem.

A múltamat, a gyerekkoromat, és azt, hogy állami gondozott voltam most már büszkén „viselem”, mert nekem tényleg sikerült minden rosszból a legjobbat kihozni. Semmit sem csinálnék máshogy, és mindent átélnék újra, hiszen tudom, hogy mindezt meg kellett élnem ahhoz, hogy úgy tudjam értékelni az életemet, ahogy csak kevesen képesek. Ezerszeresen kárpótolva lettem mindenért, és így, hogy tökéletes életem van, őszintén mondhatom: mindent feldolgoztam, a helyére tettem, és keserűség nélkül gondolok az első húsz évemre.

Az új célom: „A végtelenbe és tovább" – Buzz Lightyear (Toy Story) után szabadon.

Jeles Tina

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/OndroM