„1936. április 19. Hamarosan éjfél.

Azt akarom – ez eljövendő életem legelső vágya –, hogy április 20-án lássam meg a napvilágot. Mert ez a Führer születésnapja. Ha április 20-án születek, megáldanak a germán istenek, és mindenki a felsőbbrendű faj elsőszülöttjeként tekint majd rám. Első egyede leszek az árja fajnak, amely eztán uralni fogja a világot. Én vagyok a jövő gyermeke. A gyermek, aki szerelem nélkül fogant. Aki Isten nélkül fogant. Aki törvény nélkül fogant. Aki puszta erőből és haragból fogant. Heil Hitler!”

– olvasható a francia írónő regényének fülszövege. Megláttam a könyv borítóját – persze, tisztában vagyok vele, hogy nem szabad csupán ennek alapján megítélni egy kötetet, de azért az első benyomás mindig fontos – és tudtam, hogy érdekes lesz. Egy kis embrió, szíve helyén a nácizmus egyeduralmának félreismerhetetlen jelképével, mindenféle mérőeszközzel körülvéve.

Nem szeretem az emberi kegyetlenséget és gonosz tevést, így a hitleri birodalmat sem tudom befogadni. Nem valami könnyed téma, az tuti. Mégis azt éreztem, muszáj elolvasnom, mert nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mi jót lehet ebből kihozni. Vigyázat, spoiler!

Megnyerő volt az író nem mindennapi stílusa, hogy nem köntörfalaz, szókimondó, és úgy meséli el a II. világháború szörnyűségeit, ahogy nem sokan tudnák. Főleg, hogy az egész történetet egy kisfiú szájába adja, igaz egy nagyon intelligens kisfiúéba. Olyasvalakitől hallunk az eseményekről, aki ebbe született bele a Lebensborn-programnak köszönhetően; akit a Führer keresztelt meg személyesen (FKMSZ); aki kulcsfigura volt a lengyel gyerekek elrablásában, és a sztori végére még mindig csak kilenc és fél éves.

Tetszett, hogy egy kisgyerek nemes egyszerűségének köszönhetően semmi cicoma vagy máz nem került a lapokra. Úgyis mondhatnám, hogy no smink, no retus, no filter...

Na jó, ez így mégsem teljesen igaz, mert történelmileg nem minden adat állja meg a helyét, bár nem hiszem, hogy ezt felróhatnánk az író számlájára. Meg amúgy is, Karsai László utószava minden téves információt tisztáz.

Annak ellenére, hogy Cohen-Scali komoly és nehéz témát taglal, könyve nincs híján némi maró humornak, gyermeki ártatlanságnak. Sőt, néha még el is érzékenyülhet az ember. A könyv olvasása közben úgy éreztem, hogy muszáj nekem is erősnek maradnom, hiszen, ha ez az egész annak a hatéves kis srácnak semmi, akkor nekem miért is jelentene bármit. A könyv vége felé már Max is megengedi magának azt a pár könnycseppet. Én egy idő után feladtam az ellenállást, és már a történet közben sem zavartattam magam.

Vannak könyvek, melyeket azért olvasunk, mert a sztori megpiszkál bennünk valamit. (Jó, valószínűleg a legtöbbször ezért olvasunk könyveket.) De ez a „megpiszkálás" lehet egyfajta tanulságos út is. Tanulságos más szemén keresztül látni egy olyan világot, amit nem akarunk, nem tudunk elfogadni.

A cikk a hirdetés után folytatódik!
Nem azt mondom, hogy a könyv elolvasása után megértettem Hitler indíttatását, és wow, mekkora jó arc volt, hogy ezt az egészet véghezvitte, de az író mégis eléri, hogy a náci nézeteket valló kisfiú valahogy szimpatikussá, emberivé váljon.

Például azzal, hogy bátyjaként tekint egy zsidó kamaszra, akinek végül az lett a végzete, hogy SS-tisztnek nézték. A  sors iróniája? Olyasmi...

Azoknak ajánlom a könyvet, akik tudni akarják, milyen pszichológiai alapokon állt a náci Németország rendszere. Meg azoknak az amerikaiaknak, akikről tanár úr etikaórán vetített egy filmet, és halványlilájuk sem volt arról: Hitlert eszik-e vagy isszák. Továbbá mindazoknak, akik szeretik a fordulatokban gazdag, szókimondó, valóságosan eleven sztorikat. A Max igazi magasfeszültség.

Deli Csenge

Olvasd el egy felnőtt, nevezetesen dr. Gyurkó Szilvi gyerekjogász véleményét is ugyanerről a könyvről! KATT IDE!