–

Péter, valamit el kell mesélnem Magának, hallgasson meg! Az úgy volt, hogy egy barátom írt üzenetet jó pár hete: „nagy a baj!" Így. Mondom: „mi van már megint?" Mondja: „az EP." Mondom: „ne rejtélyeskedjék, mon ami, nekem az EP az Maga." Mondja: „igen, őróla van szó." És aztán írt egy hárombetűs szót, azt is kicsillagozta középen, minthogyha nem neveznénk nevén a dolgokat, akkor nem is lennének, ismeri ezt a gyerekeskedést, ahogy Maguk az Annával összeszorították a szemüket, amikor a későbbi anyósa rajtakapta Magukat az ágyban. Hát, összeszorítottam én is a szemem, és próbáltam valamit válaszolni, aztán csak írtam, töröltem, írtam, töröltem, a fejemben zakatolt a Hová? Minek? Miért?, nem mondok igazat, nem zakatolt abban semmi más, csak a nem jó, nem jó, nem jó, és a fáj. És hogy Maga most ezzel nagyon elvetette a sulykot. Nem is, nem gondolok, és nem mondok semmit, nem találunk szavakat, Péter. Most félek. Aztán csak kinyögök valami választ, az egyetlent, ami mélyről szakad fel, és igaz:

bassza meg, miért fáj ez annyira, mintha az apámról lenne szó?

Hosszú volt aznap az éjszaka, Péter. Néztem az ágyvégen sorakozó könyveket, a Kékharisnya, ami reggeli olvasmány, a Hrabal, ami esti, mindig ott vannak, meg az Iskola, biztos, ami biztos. Aztán már csak a mennyezetet néztem, és Magára gondoltam. Csönd. Fekszem a sötétben. Arra gondolok, hogy mivel a Hajnóczy meghalt, amikor négyéves voltam, Magán kívül végképp nincs egyetlen Péterem se, és Magának élnie kell! Szeretem Magát, tudja, ez az, ami kevesebb a barátságnál, és több, sokkal több a szerelemnél. Embereket nem szerelem vagy barátság köt össze, hanem tejsav vagy gyanta. És a szavak. Vagy nevezzük inkább egy-hangúságnak. Eh, nem jók a szavak, és mennyire jó, hogy Magának nem kell magyarázkodnom. Mindig olyan világban szerettem volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Nem szólnék semmit, csöndben szeretném, ahogy eddig is, és mit sem zavarna, nevetségesnek tűnök-e, ha valamihez jogom van, drágám, az az, hogy nevetséges legyek. Maga biztosan értene engem, megpaskolná az arcom, én meg elsírnám magam lányos zavaromban.

15 éves koromtól minden születésnapra, karácsonyra Magát kértem ajándékba. A Bevezetésért feljöttem Pestre, és családostul vonultunk a kiskörúti antikváriumsoron boltról-boltra, mire az egyikben megtaláltam az első kiadást, 450 forintot kértek érte, nehezen hittem a szememnek. A mai napig egy papír ötvenforintos a könyvjelző benne, gondolom, ez volt a visszajáró.

Akkoriban lett esti olvasmányom a Hrabal könyve. Bentlakásos leánygimnáziumban tanultam, katolikus, Magának magyarázzam? Nehéz volt elbújni. Feljártam a könyvtár padlására, és ott kuporogtam kettesben Magával, Annával, Csocsóval, Balázskával meg a gyerekekkel. És elképzeltem, milyen is volna a Maga gyerekének lenni. Hogy én mit válaszolnék a hánycici kérdésre? Nyilván én lennék a nyolcas, nagylány vagyok, azt felelem, ami a jó válasz. Vagy mernék végtelent mondani? Talán... ha Maga lenne az apám, igen, akkor mernék. Akkor semmitől nem félnék, a nemtudomtól sem.

Képzelje, volt nekem egy faliújságom, a kollégiumi tanulószobában, az asztalom felett (szilencium!), gyakorta nem volt kedvem tanulni, olyankor mindig azt nézegettem. Magától voltak rajta fontos idézetek, például hogy „a sírok annyit beszélnek, nem győzni”, meg Rilkétől az, hogy „győzést ki említ? kibírni, ez minden”, és akkor még csak a debreceni gimnáziumra értettem, a katolikusra, és Maguk nagyon jól megfértek a Popcorn magazinból kivágott Bono, The Edge és Robert Smith-portrékkal és dalszövegekkel, kedvenc fotókkal, meg az egymásban ülő Jethro Tull-betűkkel.

Pár évvel később szorongva toporogtam a szegedi egyetem felvételiztető bizottságának ajtaja előtt, egy fura, szakállas, nagy hajú, strandpapucsos alak jött ki néha a teremből, mondták, ő a tanár, nem nagyon néztem rá, magamban imádkoztam: Istenem, kérlek, legyen a 45 utáni magyar irodalom, mármint ne érts félre, Uram, ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te, de ha még sincs kifejezetten ellenedre, akkor lécci-lécci, 45 utáni. Magyar. Irodalom. Amikor kihúztam a tételt, az unott arcú szakállas reményvesztett tekintettel kért egy konkrét művet, elemezendő, mondtam, Fuharosok, és akkor rám meredt, és onnantól hallgatott. Fél óra múlva már újra kint szorongtam, és hallgattam, ahogy ő odabent kiabál a másik profnak: „nem érdekel, hogy a nyelvészetet nem tudta, azért jön ide, hogy megtanulja!" Hát, így.

És... Péter! Azt még nem is mondtam, ha Maga meg a Csokonai Lili nincs, én írni sem kezdek. Mintha Lili löttem vóna, pimasz bakfis, írtam egy glosszát, ezt is Magától tanultam, Magáért olvastam az ÉS-t, és azzal a glosszával nyertem, és azt mondták, írjak. Így aztán írtam, újságot, meg mindenféléket. Nézze, nem fárasztom most Magát azzal, hogy elmeséljem, micsoda útjaim voltak nekem, hányszor mentem félre, hányszor tértem le, és hány kanyart vettem be rosszul és jól. De Maga – így vagy úgy – mindvégig ott volt. Maga miatt olvastam Ottlikot, Cvetajevát, Teilhard de Chardint, meg Hrabalt, Maga miatt néztem Tarkovszkijt, Magától tanultam beszélni, írni, járni, menni. Továbbmenni is. A nyelvem az apanyelv, Magától.

Félek, a kurzivált életbe!

Hosszú volt az az éjszaka, Péter. Reggelre ébredve már tudtam, miért fáj annyira. Ezért.

Két emberrel beszéltem másnap Magáról. A férfi, első kamasz-szerelem, azt mondta, igen, igaz a hír, és borzasztó, de jó orvosai vannak, és jól reagált a kezelésekre. A nő pont olyan szelíden nézett, ahogy mindig szokott, és két szót mondott, de Péter, én ettől a két szótól nyugodtabb lettem, mintha a Maga negatív leletét kapta volna elő a táskájából, annyit szólt csak: élni akar.

Az tud beszélni, aki reménykedni tud. És viszont.

Prónay-Zakar Gina

 

(A szövegben szó szerinti vagy torzított formában Esterházy Péter, Bereményi Géza, Paul Hewson, Jézus Krisztus, Ottlik Géza, Rainer Maria Rilke és Ludwig Wittgenstein idézetek vannak.)

Fotó: Dandoy Györgyi. A képért köszönet a Magvető Kiadónak.