Lackfi János: Tizennyolcas karikás gyerekdalok – Nem kötelező irodalom, 6. rész
Tizennyolcas karikás gyerekdalok: Nem nagyon ismerjük őseink virágnyelvét, jelbeszédét, így aztán lelkesen énekeltetjük az ovisokkal és kisiskolásokkal az ártatlannak tűnő gyerekdalokat. Pedig ezek, ha hihetünk a néprajztudósoknak, tele vannak „korosztályos" tartalmakkal.
Elgondolkodhatunk, hogy vajon miféle kapuról és bebújásról szólhat a „nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta..."
Tanulságos az „Éva, szívem, Éva, most érik a szilva" kezdetű népdal is, melyben az énekes felhívja a figyelmet: a szilvafa alatt bőven van hullott gyümölcs („terítve az alja") és megoldást is javasol: „felszedjük hajnalra." Azt még egy idióta is beláthatja, hogy szilvát szedni éjszaka a legpraktikusabb. Főként, ha belegondolunk, hogy a szilva alakja milyen emberi gyümölcsöt idéz.
A „hej, Jancsika, Jancsika, mért nem nőttél nagyobbra, nőttél volna nagyobbra, lettél volna katona!" nem tudom, igényel-e külön magyarázatot. Mindenesetre napnál világosabb, hogy a „kinek mekkora a jancsikája" című intelligens játékot nem tegnap találták ki.
Népzenész barátom hitte is meg nem is, amikor egyetemi néprajztanára felfedte előtte a nevezetes „boci-boci" titkát. Szó sincs igazi borjúról, elég fura szerelmi oktatás ez inkább. Az idősebb férfi feltárja az ősi bölcsességet a suhancok okosodására.
A „boci" itt a leányokat jelképezi, akikkel nincs értelme kezdeni („se füle, se farka"), mert még teherbe esnek, ehelyett oda célszerű menni gyakni (pardon, lakni), ahol szoptatós menyecske van (tejet kapni), hiszen az anyatejes időszakban létezik egyfajta természetes, hormonális fogamzásgátlás, mint azt tudjuk. Barátunk hitte is meg nem is a dolgot, ám mikor népdalgyűjtésen járt, gondolta, teszteli tudását a két nénikén. Játszani kezdte nagy dévajul, hogy „bocci-bocci, tarka", mire az asszonyságok irulva-pirulva, vihogva szabadkoztak: „áj, fiatalámber, miket jáccik itten, nám szégyánli, öregasszonok vágyunk mink mán."
Ettől persze még hihetjük ártatlanul, hogy döglött békák kuruttyolnak, katicák repdesnek és lepkék libegnek dalainkban. Bár azt a beregújfalui nadrághúzó mondókát nehéz mire vélni, mely szerint „digi-dugi, macska töki, harapd ki az András tökit." A nép nem volt olyan szégyenlős, mint a mai magyar óvónénik és dadusok.
Akkor most irtsuk ki a suliból-oviból az összes népdalunkat, mert tele vannak pajzán utalásokkal? Nem gondolnám, hogy ez volna a megoldás a problémára. Egyáltalán, abban sem vagyok biztos, hogy minden problémát muszáj rögtön megoldani. Az viszont nagyjából tuti, hogy jobb valamit tudni, mint nem tudni. És ahogy haladnak előre a korban a kölkök, akár fel is lehet lebbenteni a fátylat egyik-másik népdal üzenetéről. Hátha majd nem prózában fogalmazzák meg, hogy: „dugjunk, bébi", hanem mondjuk így: „Én kis kerti virág vagyok, a harmatért majd meghalok."
A kettő ugyanazt jelenti, de azért van különbség.
Lackfi János
Lackfi János jegyzetei elhangzanak hétről hétre a Petőfi Rádióban
