Nemcsak a párodhoz, hanem a sóhoz is illik hűségesnek lenni – Szabi a Pék megmutatta a kovászos pizza titkát

–

Ételfilozófia

Megengeditek, hogy kicsit messzebbről kezdjem? Olyan ráérősen, olaszosan – ha már…

Szóval, nem tudom, más, hogy van vele, de én régóta azt érzem, hogy az élet, amit élünk (elnézést, de nem tudok rá jobb szót): életidegen. És nem csak arról van szó, hogy a napunk nagy részében egy monitor előtt görnyedünk, aztán viseljük az ülőmunkával járó fizikai és mentális következményeket.

Lekapcsolódtunk a természetről, búcsút intettünk a kétkezi munkának, ami nemcsak a fizikumunk, hanem a mentális jóllétünk egyik építőköve volt.

Ez nem szemrehányás, csupán a tények felsorakoztatása.

Miközben a hosszú élet titkát kutatjuk, fordítva ülünk a lovon: annak fordítottunk ugyanis hátat, ami nemcsak erővel, hanem tartalommal töltötte meg az életünket. „Szerintem nem a halált kéne megpróbálnunk kijátszani. Inkább élni kellene megtanulnunk” – mondta Dan Buettner író, felfedező, aki a Kék Zónák és a bennük élő 100 éves emberek titkát kutatja (Krajnyik Cintia kolléganőm ITT írt a szerző dokumentumfilmjéről).

Az egyik ilyen titok épp a természetes mozgásban, a napi sétában, kertészkedésben, fizikai munkában rejlik. A másik pedig nem meglepő módon a megfelelő táplálkozásban, például a gabonafélék, a jó szénhidrátok, a kovásszal készített kenyerek fogyasztásában. És persze a közösség, a másokkal való kapcsolódás ereje is nagyban hozzájárul az életminőség javulásához és az élettartam növekedéséhez.

Ahogy az együtt töltött nap folyamán kiderült: ezekben Szabadfi Szabolcs is mélyen hisz, kovászos pizzakészítő workshopján – ami emellett a dolce vita jegyében telt – pedig nekünk is mind részünk volt bennük.

Ha délelőtt tízkor Aperol Spritz-cel kínálnak – fogadd el!

Mondhatnám, hogy ez akár az én ars poeticám is lehetne, de hogy kevésbé tűnjön úgy, hogy alkoholproblémáim lennének (amik természetesen nincsenek), úgy fordítom: fogadd el, amivel az élet meglepetésszerűen megkínál.

Nos, Szabinál ez a dolce vita életérzés volt, ami a workshop mellé járt: délelőtti koktélozással, kávéval, és ínycsiklandozó falatokkal (többek közt bruschettával, szardellás vajjal és szicíliai májjal).

Mert éhesen és szomjasan dolgozni nemcsak hogy nem jó, hanem egyenesen kegyetlenség.

Szabi pedig nem kegyetlen, sokkal inkább precíz és maximalista, nagy munkabírású ember, akiből csak úgy süt (értitek) a munka tisztelete és szeretete. És nem mellesleg remek humorral is meg van áldva, szóval a magam részéről azzal is ellettem volna, ha egész nap egy Aperol Spritz mellett hallgathatom a történeteit.

De mi nem erre fizettünk most be – vagyis a család, akiktől karácsonyi ajándékba kaptuk a workshopot (gondolom, cseppet sem önös érdekektől vezérelve). Szóval, forduljunk is rá a pizzára!

Mint azt Szabitól megtudtuk: ez a szakma az érzékekről szól

Hiszen a tapintás, a szaglás visz közelebb a minél jobb eredményhez. Minden számít: az, hogyan érsz a tésztához, miként dagasztod azt, hogyan formálod a tésztagombócot, majd hogyan nyújtod ki azt pizzaformává (ezeket egyébként mind megtanultuk).

Épp ezért a pizzád magában hordozhatja az aktuális kedvedet, az odafigyelésed mértékét, az érintésed erősségét. Hát nem olyan ez, mint maga az élet? – ezt már természetesen nem Szabi mondja, én jutottam erre a konklúzióra a workshop végére.

Mielőtt azonban elkezdenénk túl nagy jelentőséget tulajdonítani önnön fontosságunknak – amire az újságírók, valljuk be, különösen hajlamosak –, nem szabad kihagyni, hogy a jó pizza a megfelelő technológia mellett a minőségi alapanyagok miatt tud igazán jó lenni. Egy ilyen egyszerű ételnél ez alapszabály.

És hogy az alapanyagok alatt mit is értek pontosan? Olyan alapvető dolgokat is, mint a liszt minősége.

„Ha nincs jó liszted, ha nem érted a lisztet, nem fogsz tudni jó pizzát készíteni” – figyelmeztet Szabi.

Magyarországon pedig sajnos – amellett, hogy a jó lisztünk döntő többségét exportáljuk – nem értjük ezt az alapanyagot. Fényévnyire vagyunk az olasz háziasszonyoktól, akik figyelik a liszt fehérjeértékét, és pontosan tudják, milyen liszt való a különböző tésztákhoz. Ennek ellenére ne keseredj el, ez nem azt jelenti, hogy az egész itthoni pizzasütés halálra van ítélve. Az viszont tény és való, hogy nagyobb előzetes utánajárást és odafigyelést igényel a liszt beszerzése (javaslom a saját molnárt vagy az internetes rendelést).

De van itt még titok jócskán!

Mint az ugyanis kiderült a workshopon: nemcsak a párodhoz, hanem a sóhoz is illik hűségesnek lenni (azaz jobban jársz, ha olyat használsz, aminek már ismered az intenzitását).

A paradicsom a feltét alapvető összetevője, így az a legjobb, ha a nyári időszakon kívül jó minőségű, hámozott, konzerv paradicsomot használsz. A bazsalikom, oregánó és egyéb zöldfűszerek már a kész pizzára kerüljenek, mert a sütőben megégnek, ahogy a parmezán típusú keménysajtok is, amiket utolsó lépésként reszelj rá – pontosabban „sózd” meg vele a pizzát. Ahogy ugyanis Szabitól megtudtuk, az olaszok ezt a fajta sajtot ételízesítésére használják, akárcsak mi a sót.

Gondolom, sejtitek, hogy ez apró töredéke csak annak az információhalmaznak, amit Szabi a nap folyamán átadott nekünk, miközben megismertük a különböző pizzatészta-féléket, kettőt közülük (kovászost és nápolyit) el is készítettünk, dagasztottunk, hajtottunk, lamináltunk, megismertük a pizza történetét, a különböző sütési technológiákat, kóstoltunk édes pizzát, és a nap megkoronázásaként eljutottunk a kemencéig. 

Kétféle ember létezik: aki feldobja és aki nem

Ahogy a kemence mellett várok a soromra, és ámulattal nézem, amint a többiek először az ujjbegyükkel, majd a tenyerükkel formálják a pizzát, a bátrabbak pedig a levegőbe is repítik, a szemem előtt elevenedik meg az élet nagy igazsága. Mégpedig az, hogy kétféle ember létezik: aki feldobja és aki nem. Azaz, aki bátran próbálkozik és nem fél a kudarctól, csak a tapasztalatszerzés örömére és izgalmára fókuszál, és az, aki marad biztonsági játékos, bármennyire is jól és szabadon érzi magát adott helyzetben, a komfortzónáját mégsem lépi át – és egyébként így is teljesen boldog.

Már sorban álláskor tudom, hogy én nem fogom feldobni a pizzát, elég nagy örömet okoz már az is, hogy elengedtem a kényszeres maximalizmusomat, hogy képes volt magával vinni a nap jó hangulata és Szabi megengedő hozzáállása. Így kivételesen – és tőlem teljesen szokatlan módon – nem a tökéletes pizzát igyekszem most elkészíteni, hanem az ÉN pizzámat.

Ebbe pedig bármi belefér. 

Esetemben az, hogy közel sem lett tökéletes, az egyik széle ugyanis kicsit benyomódott. De nem bánom, a sok jó minőségű termelői finomság így is remekül fog mutatni rajta. Hát még az íze milyen lesz a mozzarellával, kecskesajttal, fügével, göngyölt malachússal, burrátával…

Dolce vita, megmondtam. De őszintén: nem erről kéne szóljon az egész? 

Fotók: Bielik István

Filákovity Radojka