–

Sajnos pontosan már nem emlékszem, hogy végül miért is épp erre a receptre esett a választásom. Az még megvan, hogy a közelgő föld disznó (egyes nézetek szerint vaddisznó) éve miatt vaddisznópörköltben gondolkodtam, csak aztán azt nem éreztem elég autentikusnak. Aztán idekattintottam, odaszkrolloztam, ezt fontolgattam, azon tanakodtam, amikor is az internet mélységes bugyrából egyszer csak elém bukkant Tang Yuan. A „leves labda” nevezetű fogás rendszerint édes szirupban úszkáló, töltött rizsgolyókból áll, amit gyakran készítenek esküvőkre, a lámpás fesztiválra, újévkor vagy családi összejövetelekre, a tangyuan szó ugyanis az egyesülés homofóniája is.

Természetesen azonnal megtetszettek a cuki kis gombócok (amiket ráadásul gyakran különféle színűre kreálnak), mert olyannyira szeretem a kerek ételeket, hogy vannak napok, amikor komplett gömb alakú menüsort készítek a családomnak: zöldborsólevest levesgyönggyel, grillezett csirkemellet krumpligolyóval, meg szilvás gombócot.

A történeti hűség miatt azt mindenképpen el kell mesélnem, hogy legelső gasztronómiai sikeremet a kínai konyha segítségével értem el. Tizenhét éves koromban ugyanis annyira rácsúsztam az édes-savanyú csirkére, hogy azt már anyagilag nem bírtam – annak idején még nem volt minden sarkon olcsó kínai büfé, de ha lett volna, szerényke zsebpénzemből akkor sem futotta volna rendszeres dőzsölésre. Így hát kénytelen voltam elsajátítani ezt a nem túl bonyolult fogást, amitől persze azonnal hatalmas arcom is nőtt. Olyannyira, hogy előszeretettel hangoztattam okoskodóan rebegtetett szempillákkal, hogy „tudod, annyira szeretem a kínai konyhát, hogy autodidakta módon kitanultam”. Mentségemre felhoznám, hogy kis csíra voltam, balga kezdő a konyhában, meg hát, ebben a korban az ember amúgy is hajlamos azt képzelni, hogy ő szarta a spanyolviaszt.

A kínai konyhát azonban valószínűleg épp ez a fennhéjázó mondatom sarkallhatta bosszúra, ami ugyanis köztem és a tangyuan között történt, azt nem fogom kitenni az ablakba. (Kérlek, te se meséld el senkinek, örülnék, ha kettőnk között maradna…)

A recept egyébként nem tűnt bonyolultnak, alig kell hozzá pár alapanyag. Gondoltam, két cikk megírása között lazán összedobom egy üres délután alatt. Az instrukciókat követve először is fogtam egy bögre fekete szezámmagot, és megmostam. Az első problémák épp itt jelentkeztek. A tésztaszűrőm ugyanis túlságosan nagy lyukú ehhez a folyamathoz, úgyhogy konyharuhával béleltem ki. Így rögtön, első kézből megtapasztalhattam, hogy a vizes rongyról levakargatni az aprócska szezám szemeket kábé olyan, mint Hamupipőkének lenni, még a csóró, királyfi előtti időszakból. Keserves.

Mikor az összes fekete szemet lekapirgáltam a konyhapultról, a szűrőről, a rongyról, a kezemről, a padlóról és a kutya szőréről, egy serpenyőben szárítgatva, sűrűn kevergetve megpirítottam őket.

Összekevertem aztán egy bögre cukorral és három púpos evőkanál kacsazsírral, majd a késes aprítóba tettem, hogy homogén masszát varázsoljak belőle. A szezámmag azonban magasról tett az én elképzeléseimre, és toszott elmasszásodni. Sebaj, kivettem, kőmozsárba tettem. Onnan is kivettem, kerék alá tettem, onnan is kivettem… végül leturmixoltam az egészet a francba, majd gyorsan bedugtam a hűtőbe, hogy ne kelljen látnom a még mindig nem eléggé megmasszásodott masszámat.

Inkább elkezdtem foglalatoskodni a tésztával. Nem nagy ügy, gondoltam (mert, ugye, van, aki nem tanul a nagypofájú hibáiból!), csak egy kis rizsliszt meg víz, bízd csak ide! Igen ám, de mivel nem olvastam el szupergondosan a receptet bevásárlás előtt, sima mezei rizslisztet vettem, és nem a ragacsos rizs lisztjét (barátainak csak gluténes rizsliszt, ami roppant becsapós dolog ám, mert glutén, na, az nincs benne), amit ehhez kellett volna. Te ne légy ilyen oktondi, mint én, vegyél szépen gluténeset!

Fél kiló lisztre először ráöntöttem egy bögre forró vizet, hagytam pihengetni tíz percet, majd ráöntöttem egy másik bögre hideget, és csodásan szép, hófehér tésztát gyúrtam belőle. Tényleg nagyon kellemes látvány a tészta, kár hogy rendkívül hamar elkezdett kiszáradni, ami éppenséggel nem könnyítette meg a gombóctöltögetést.

A fekete szezámmagos masszából először mogyorónyi golyókat formáztam, amikből időről időre „be-stressz-zabáltam” párat. Majd a szokatlan mennyiségű cukorbeviteltől már kissé kótyagosan, a tésztából kerek lapokat formáztam, a közepére tettem egy szezámbogyót, megpróbáltam lezárni a széleket és golyóvá egyengetni, konstatáltam, hogy alul kirepedt, a tangyuan összes felmenőjét „olcsóárasított” prostitúcióval vádoltam, igyekeztem a kiszakadó golyókat toldozni, foldozni, majd az így inkább egy patchwork-tanfolyam mínusz első órájának végtermékére hajazó golyóbisokat lobogó vízbe merítettem. És vártam.

A recept szerint a gömbök kis idő elteltével feljönnek a víz felszínére, akkor még egy-két percig kell őket főzni, majd szűrőkanállal cukros szirupba áthelyezni. Az én (ágyú)golyóbisaim azonban valószínűleg olyan nehezek lettek, hogy képtelenek voltak előírásszerűen legyőzni a gravitációt, és mint hófehér tengeralattjárók, egyre csak lapultak az egyre tejszerűbbé színeződő főzővízben. Tíz perc elteltével kiszedtem őket, majd cukorral összefőzött vízbe helyeztem, mielőtt körbekínálgattam volna az irodában a kis kollégáknak… A fogadtatás meglehetősen vegyes volt, amit ennyi energiabefektetés mellett természetesen egyáltalán nem szívtam mellre. (De.)

Volt, aki kerek perec kijelentette, hogy ez bizony szar (vele nyilván soha többé nem állok szóba), volt, aki megkérdezte, hogy mákkal töltöttem-e meg, komolyan mondom, gyöngyöt a disznók elé. De olyan is akadt, aki boldogan befalt legalább hármat, majd még a pasijának is csomagolt otthonra.

Én viszont úgy döntöttem, egyszer volt Budán kutyavásár, a fájdalmas kudarcokat elkerülendő legközelebb inkább étterembe megyek tangyuanozni,

amint kihevertem ezt a büszkeségemen esett csorbát. Főleg, hogy azóta levelet kaptam Kínából, külhoni kollégám, Trembácz Éva Zsuzsa a következő üzenetet küldte: „körbekérdeztem a kolléganőimet tangyuan ügyben. Azt mondják, ők fagyasztva veszik a boltban, mert  rendkívül macerás otthon elkészíteni”.

És hogy tudok-e kínait főzni? A válaszom ezúttal: NEM.

 

Fiala Borcsa