Videójátékok, amikben senkit sem kell lelőni – Ezzel a 4 stresszmentes játékkal garantált a szórakozás

–

Amikor általánosságban gondolunk a videójátékokra, főleg az úgynevezett FPS (first person shooter) játékok jutnak az eszünkbe. Ezek azok a tipikus, lövöldözős/kardozós vagy stratégiai játékok, amelyekben – a király sztori és grafika ellenére – elsősorban valamilyen karakterként kell a játékosnak megvédenie a világot, megölni a zombikat/földönkívülieket/ellenséges katonákat, vagy csak egy másik játékost a képernyő túloldalán.

Ezekhez a játékokhoz pedig, akár tetszik, akár nem, kellenek képességek: hogy az ember kezelni tudjon egy kontrollert vagy egy billentyűzetet (a nyilakon és a space-n kívül), vagy hogy képes legyen célozni.

Ezeket a képességeket pedig azok, akik aktívan játszanak – ami manapság egészen általános dolog –, már gyerekkorban elsajátítják.

Én azonban sosem játszottam ilyen játékokkal. Persze ezeket a képességeket nem lehetetlen megszerezni, biztosan meg tudnám tanulni őket pár nap játék után, de azt hiszem, nem csak a magam nevében beszélek, ha azt mondom: háromnapnyi folyamatos vereség után végül nem sok kedvem maradna játszani. Pedig én tényleg megpróbáltam, letöltöttem a Fortnite-ot, remélve, hogy csak képes leszek már legyőzni néhány amerikai 10 évest – mondanom sem kell, hogy nem jártam sikerrel.

De nem csak a saját bénaságom a probléma

Nem gondolom, hogy ezek a játékok agresszívvá tennének, sőt még a vérrel vagy a lövöldözéssel sincsen különösen bajom. Viszont az adrenalinfröccstől, ami egy-egy ilyen játékkal jár (a horrorjátékokról nem is beszélve), kikészülök.

Én az embereknek abba a nem túl népes, de annál szorongóbb táborába tartozom, aki a sorozatfinálé után még legalább egy évadig nézné, ahogy a karakterek csak úgy simán, mindenféle csavar és bonyodalom nélkül boldogan élnek. Nem viselem jól a váratlan zajokat és a stresszhelyzeteket. Valamiért eszméletlen szorongás fog el már az ilyen játékok gondolatától is, sőt sokszor már attól, ha a barátaimat nézem játszani. Nem vagyok egy támadó típus, de cserébe a védekezésben sem jeleskedem. Kiborít a nyomás, hogy egy-egy feladatot teljesíteni kell, hogy a karakter, amivel épp játszom, meghalhat, vagy hogy újra kell majd kezdeni az egészet. 

Persze, ez többet árul el az én gyenge idegzetemről, mint a játékokról. Abszolút meg tudom érteni, hogy valaki ilyen módon vezeti le a felgyülemlett feszültséget, hogy egy-egy ilyen játék mennyire élvezetes tud lenni – csak nem nekem.

Így számomra egészen sokáig csak a The Sims sorozat maradt (ebben a különböző, általad létrehozott karakterek lakóhelyét kell felépíteni, és menedzselni a mindennapjaikat – a szerk.). Igen, az előbb leírtak alapján nem meglepő, hogy a kedvenc és sokáig egyetlen játék, amivel játszottam, egy olyan szimuláció volt, amelyben gyakorlatilag mindent irányíthatok.

Amikor mindezeket bevallottam egy gamer barátnőmnek, kinevetett, és elkezdte sorolni a játékokat, amiket ki kellene próbálnom – megígérte, hogy nem kell bennük lelőnöm senkit, és ez nekem már elég is volt.

Na de milyen játékok is ezek?

Én sem tudtam elképzelni, mire számítsak.

Ezeket a játékokat általában sztorialapú vagy cozy (kényelmes) játékoknak szokták hívni, ami a stresszmentességük miatt egészen találó. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének baromi izgalmasak.

Azóta, a barátnőm listájáról több játékot is végigjátszottam, sőt találtam párat magamnak is, szóval úgy gondoltam, mesélek kicsit néhány kedvencemről, hátha más is kedvet kap hozzájuk.

#1. A Night in the woods volt az első történetalapú játék, amit kipróbáltam, és teljesen beszippantott. Olyan volt, mintha egy novella elevenedne meg a szemem előtt. Az irányítás végtelenül egyszerű, szinte csak lépegetni kell a karakterrel, és beszélgetni a helybeliekkel. A játékban a történetet a huszonéves, az egyetemről frissen kibukott Mae szemszögéből ismerhetjük meg, aki kénytelen visszamenni a vidéki kisvárosba, amelyben felnőtt. Mae nem találja a helyét, és nem is tudja igazán, mit akar kezdeni magával. A város már rég nem az, ami egykor volt. Folyamatosan próbál újra közelebb kerülni a gyerekkori barátaihoz és a zenekarához, ám nehéz áthidalni azt az időt, amit külön töltöttek.

A játék grafikája és zenéje elképesztően atmoszferikus, a karakterek jól megírtak. Van a játék atmoszférájában valami a kelet-európai, kicsit melankolikus zsibbadtságból és fekete humorból is – amit valószínűleg a játék eredeti, lengyel fejlesztőjének köszönhetünk.

Mint vidékről Pestre szakadt fiatal, nagyon sok ponton tudtam együttérezni Mae-vel, aki egy olyan városban ragadt, olyan emberek között, akiknek a múltját jobban ismeri, mint a jelenét.

#2. A jelenlegi kedvencem az Unpacking (Kicsomagolás), amiben egy, a lakásába frissen beköltözött lakó bőrébe bújhatunk, a dolgunk pedig, hogy a kartondobozokra kattintva egyenként kipakoljunk mindent oda, ahova akarjuk. Első hallásra valószínűleg nem tűnik olyan izgalmasnak a dolog, a játékélményt azonban ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor vendégségben van az ember valaki olyannál, akinél még sosem járt, és beles a fürdőszobaszekrénybe. Több mint valószínű, hogy semmi különlegeset vagy rendkívülit nem fog ott találni, de mégis, a mások szekrényeinek (és dobozainak) a nyitogatása valamilyen furcsa beavatottságérzetet kínál. A kipakolt tárgyak alapján kirajzolódik a történet az ott lakóról: a személyiségéről, az ízléséről és a múltjáról. Mindezek mellett pedig rettentően megnyugtató az egész.

#3. Persze a lista egészen hosszú, ha sztorialapú játékokról beszélünk, így érdemes megemlíteni a Life is Strange sorozatot, ami pár éve itthon is hatalmas siker volt. Ebben több fejezetben irányíthatjuk a karakterünk döntéseit egy elkerülhető vagy elkerülhetetlen apokalipszis felé – persze ez is csak rajtunk áll.

#4. De ott van még az olyan egészen különleges formanyelvvel operáló Emily is Away, amelyben a kétezres éveket idéző Windows csetablakban beszélgethetünk Emilyvel. A játék történetét képező novella így, üzenetről üzenetre bontakozik ki előttünk.

A sztorialapú játékok inkább interaktív történetmesélők, mintsem olyan játékok, amikhez sok ügyesség vagy tapasztalat kellene

Érdemes ezekre olyan alkotásokként tekinteni, amelyek valahol az irodalom, a film és a játék határán állnak – mindegyikből átemelve tulajdonságokat.

Az említett játékokban egészen gyakran megjelenik a választás lehetősége, olyan szituációk, ahol a játékos válasza-választása befolyásolja a történetet – így akár több végigjátszási lehetőséget kínálva. Az utóbbi öt évben az indie alkotók mellett egyre több nagy játékgyártó is nyitottá vált a cozy játékokra, így mind nagyobb szeletet hasítanak ki maguknak a játékpiacból ezek az általában nem erőszakos játékok. 

Nyilván itt sem úszhatjuk meg a szexizmust, a gamervilág még mindig erősen férfiak uralta terep, bár a helyzet rengeteget javult az elmúlt évtizedekben. Azonban én is rendszeresen futok bele abba, hogy ezeket a játékokat „női” vagy „lányos” játékoknak titulálják. Ám ahogy az adrenalinfröccsöt kiváltó társaik sem kizárólag férfiaknak készülnek, úgy ezek a játékok sem lesznek nőiesek – ez ne ijesszen el senkit.

Elsősorban azoknak ajánlanám őket, akik gyerekként nagyrészt kimaradtak a videójátéklázból, de szeretnék kipróbálni benne magukat, és azoknak, akik hozzám hasonlóan nem bírják a képzeletbeli stresszhelyzeteket, vagy egyszerűen csak szeretnék feldobni az estéiket, és egy másik történetmesélési módot is kipróbálnának. Jó játékot!

Polner Laura