–

A gyermek metamorfózisa

Az egész a kukabúvárokkal kezdődött, ezekkel a kis műanyag játékokkal, amelyekből nem lehetett eleget beszerezni. Majd – akárcsak régen a bélyeggyűjtemények esetében – sorba kellett ezeket időnként állítani, és végigvenni, mely darabok vannak meg és melyek hiányoznak. A gyermek megállás nélkül a búvárokról beszélt, az érdeklődő szülő pedig próbált befogadni és okosan bólogatni, valamint a gyűjtőszenvedélyt teljes mellszélességgel támogatni. Ez ugyanis az egyik elsődleges kapcsolódási felület volt a gyermekkel.

Aztán ennek folytatása volt a Pokémon kártya, ahol az egyes figurák metamorfózison mennek keresztül: egyik formából a másikba alakulnak át (mindegyiknek 3DS-formája létezik). Abban az időszakban ezeket a kártyákat kellett beszerezni a világ minden pontjáról, majd albumba rendezve nézegetni őket. És ha épp nem otthon voltunk, akkor ezen figurák átalakulásairól szóló végtelen monológokhoz kellett kapcsolódni. Az agyam rendszeresen leolvadt, és egyfajta kataton állapotban reagáltam, „igen/nem/de érdekes” kifejezések rendszeres ismételgetésével.

Ahogyan a Pokémonok, úgy Áron is átment pár stáción, mígnem eljutottunk a kütyü időszakába. Mind a kukabúvárok, mind a Pokémonok a múlt elhamvadt emlékeivé váltak. Szép fokozatosan átvették a helyüket a videójátékok, a geek- rajzfilmek és sorozatok, mémek és az ezekkel kapcsolatos cset-csatornák.

Hajlítom a szabályokat, hogy ne törjünk el

Ezen a ponton az addig lelkesen olvasó (sőt saját verseket író és publikáló) könyvmoly gyermek elvesztette érdeklődését a nyomtatott betűk iránt – ami szintén könyvmoly anyukának kisebb lelki traumát okozott. Olvasás és írás helyett Áron elkezdte a végtelenségig bújni a netet bármilyen techtémával kapcsolatosan.

Mondanom sem kell, hogy anyaként egyrészt nehezen tudok kapcsolódni ezekhez a témákhoz, másrészt kicsit meg is rettentem. Áron alig jön elő a szobájából (hétvégente az ebéd az első alkalom, amiért kidugja az orrát) és gyakorlatilag ébredéstől-lefekvésig a technológia és a játékok töltik ki a figyelmét.

Néha ugyan teszek egy bátortalan kísérletet, hogy a figyelmét kicsit a könyvek felé tereljem, de egy ideje úgy érzem, jobb, ha most engedem eltávolodni az olvasástól, hogy aztán – reményeim szerint – önszántából térhessen vissza a könyvekhez.

Ez talán ennek a folyamatnak a lényege: figyelem a gyerekem, próbálom értelmezni, hogy mi az, ami elfogadható, és mi az, amit szabályoznom szükséges. És ha ehhez a saját elveimen is igazítanom kell, akkor igyekszem ezt megtenni. Hajlítom magamat és a szabályokat is, hogy ne törjünk el.

Ehhez segítséget nyújtanak cikkek és podcastok is, amelyek a témával foglalkoznak. Például az, amelyikben Áron korabeli fiatalok világítják meg a kütyükérdést a saját szemszögükből.

Ebből például kiderül, hogy a kamaszok nem választják el a virtuális kapcsolataikat a való életben zajlóktól. Attól, hogy ők egy barátjukkal épp netek keresztül csevegnek, azt a kapcsolódást ugyanolyan értékesnek élik meg, mint a való életben zajlókat. Ez azért is érdekes, mert Áron például egy iskolai barátjával szokott online játszani. Ilyenkor ők – bár fizikailag nem lehetnek egy térben –, de mégis átélik ezt a barátságot. Ezzel nincs is semmi gondom, amennyiben normális időkeretek közt teszik.

Ésszerű és következetes szabályrendszer

Szülőként egyértelmű feladatom, hogy egészséges korlátokat állítsak fel. A normális időkeret azért fontos, mert tapasztaltam, hogy Áron képes elfeledkezni a fizikai igényeiről (evés, ivás, mosdó), és egészen idegessé tud válni a túlzott képernyő-használattól. 

Bevezettem egy olyan rendszert, amit mindkét részről elfogadhatónak ítéltünk meg, és azóta igyekszem tartani magunkat ehhez. Hét közben nincs videójátékozás, csak pénteken és hétvégén, és akkor is kötött óraszámban. Viszont hét közben is van film és YouTube-nézés – ha a házi feladat és az esetlegesen ráosztott házimunka már készen van. Azt ugyanis megfigyeltem, hogy a gyermek – talán épp, mivel nincs ebben korlátozva – értékes tartalmakat fogyaszt.

Csupa értelmes sorozatot és filmet, de még tudományos Instagram-oldalakat és YouTube-videókat is. Sőt, amikor például épp a Nintendo foglalta le, akkor a cég háttérét, tőzsdei jelenlétét és marketingműködését tanulmányozta minden lehetséges fórumon, aztán az ezekkel kapcsolatos gondolatait osztotta meg velem. És ő maga is – anélkül, hogy ebben bárki befolyásolná – kritikus bizonyos tartalmakkal (például a TiktTok-videók nagyrészével) kapcsolatban.

Röviden: arra jöttem rá, hogy érdemes hagyni őt viszonylag szabadon felfedezni, mi érdekli, és aztán ebben terelgetni finoman. („Ha ez a film érdekelt, valószínű, hogy emez is érdekelhet.”)

Emellett tudatosan és rendszeresen kimozdítom a megszokott keretei közül. Ő nem jár ugyan öt különórára minden héten, de heti egy sportot kötelezővé tettem, a sportágat viszont ő választhatta meg. Emellett pedig rendszeresen küldöm kutyát sétáltatni (két legyet egy csapásra, ilyenkor a gyermeket is „megsétáltatom”), és hétvégente együtt megyünk nagyokat sétálni. Nyilván csak a kutya miatt (nem). Bár nyavalyog indulás előtt, de aztán mindig élvezi a programot, és hazaérkezéskor megjegyzi: „Ez nem volt annyira elviselhetetlen.” 

Te tudod, mit csinál a gyereked a neten? – Túlzott kontroll helyett valódi érdeklődés a kulcs, állítja a szakértő

Júzer – 2021. augusztus 30. – NB

 

Közös élmények

Tudatosan keresem a közös kapcsolódási pontokat. Mondanom sem kell, hogy egy fiúgyermek esetében ez nem egyszerű, hiszen az érdeklődésünk finoman szólva nem egyforma. Áron nehezen viseli a romantikus vígjátékokat („Ne már, már megint a Holiday-t kell nézni?”, én viszont többszöri nekifutásra sem voltam képes végig nézni vele a Breaking Badet. Úgyhogy sasszemmel figyelem, milyen új film vagy sorozat jelenik meg, ami mindkettőnket érdekelhet, és mindig nagy örömforrás, ha találunk ilyet, majd ezen keresztül (is) össze tudunk kapcsolódni.

Szintén odafigyelek arra, hogy ha elkezdi a videójátékokról vagy filmekről szóló beszámolóit – még ha valójában nem is nagyon érdekel –, megpróbáljam megérteni, hogy neki miért érdekes. Ez ügyben őszinte vagyok: mindig bevallom, ha valamit nem értek, vagy épp fogalmam sincs egy kifejezésről, amit használ.

Ilyenkor – kicsit lemondóan ugyan, de – igyekszik eligazítani, és szerintem jót is tesz a kapcsolatunknak, hogy „anya nem tud mindent, de hajlandó odafigyelni, és tanulni tőle”.

A videójátékokkal kapcsolatban is az a helyzet, hogy próbálok találni olyan játékokat, amelyek nem agresszívek, és lehet együtt játszani őket. Ezáltal a videójátékozás nem minden esetben egy elidegenítő külön program, hanem közös szórakozás is lehet. Amikor például a gyermek – saját eszközeivel, régi játékok eladásával – beszerezte az Oculus Quest nevű VR-szemüveget, megvettem rá azt a zenés játékot, amiről el tudtam képzelni, hogy számomra is szórakoztató lehet. Azóta esténként – különösen az iskolaszünetekben – párbajozunk, hogy ki ügyesebb. (Nyilván a gyermek nyomába sem érek, de én kicsivel is beérem, örülök, hogy az alapszintet megugrom a játékban.)

Számomra minden törekvés arról szól, hogy találjak közös kapcsolódási szálakat. Hogy a kapcsolatunk – ha törvényszerűen át is alakul –, ne szenvedje meg azt, hogy Áron érdeklődése merőben átalakult. Hogy folyamatosan elérhető maradjak számára érzelmileg – bármilyen kérdése vagy problémája merüljön is fel. Mert tisztában vagyok azzal, hogy én nem tudnék boldog lenni, ha ő nincsen jól. Ezért mindent elkövetek, hogy ebben az új, számomra sok tekintetben idegen világban is ott álljak mellette, és támogassam, segítsem. Amúgy pedig nem is bánom, hogy emiatt nekem is alakulnom, tanulnom és fejlődnöm kell. 

Kégl Ágnes

Ha foglalkoztat a téma, és te is tovább gondolkodnál, akkor ajánljuk EZT a podcastot.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van