„Száz százalék, hogy mind kurv@ra meg fogunk halni!” – A Ne nézz fel! a Netflixen igenis fontos film, minden hibája ellenére
Van abban valami szürreálisan szégyenteljes, amikor egy cég a lepkefingnyi fenntartható lépéseit agyba-főbe reklámozza, közben meg akkora (többnyire felesleges) ökológiai lábnyoma van, hogy szinte már az űrből is látni lehet. Vagy abban, amikor összejönnek a világ nagy fejesei, hogy egyre-másra készüljenek kézfogós képek, elhangzik a klímaváltozás és a fenntarthatóság szó jó sokszor, majd megegyezzenek néhány habiszti változtatásban és abban, hogy iksz évtized múlva már – persze a jövő vezetőinek kontójára – megújuló energiaforrásokat fogunk használni. Olvassuk a híreket a rettenetes természeti katasztrófákról, a saját bőrünkön érezzük a változást, sőt, a saját szemünkkel látjuk is (elég csak arra gondolni, hogy az időjárás évek óta meg van már bolondulva). De a boltok dugig vannak, hiszen most vannak a giga leértékelések, a banánt, de még a tejszeletet is úgy zacskózzák be egyesével, mintha nem lenne holnap (mondjuk, lehet, hogy így nem is lesz). És még mindig nem sikerült megértetni az emberekkel, hogy a napi szintű húsevés nemhogy nem létfontosságú, de tökéletesen szükségtelen, egészségtelen és iszonyú ökológiai lábnyommal bír, arról nem is beszélve, milyen minősíthetetlenül pazaroljuk az ételt. A társadalmi egyenlőtlenségek és a klímaváltozás összefüggéseit pedig már végképp nem vagyunk hajlandók tudomásul venni. Szóval: nem szeretjük látni, hallani az igazságot, még ha ez is lesz a végzetünk. Hát, erről szól a Ne nézz fel! (Dont look up!) a Netflixen. És ezért igenis fontos, minden filmes hibája ellenére. Szabó Anna Eszter különvéleménye.
–
Röviden, de picit konkrétabban – ha esetleg valaki még nem hallott róla – Adam McKay (a Nagy dobás és az Alelnök rendezője) szatírája arról szól, hogy két tudós (Jennifer Lawrence és Leonardo DiCaprio) felfedez egy bolygógyilkos aszteroidát, ami fél éven belül kétségkívül megsemmisíti az egész emberiséget. Eddig nem több a sztori egy szokásos katasztrófafilm alaphelyzeténél. De a Ne nézz fel! (Don't Look Up) arról szól, hogy
hiába látszik már szabad szemmel is a bolygógyilkos, hiába látszik feketén-fehéren, hogy nekünk lőttek, az emberiség még mindig csak tököl, konteókat gyárt, kozmetikázza a híreket, és persze a nagy vezetők az utolsó pillanatig hasznot próbálnak húzni még az apokalipszisből is.
Ahelyett, hogy megakadályoznák azt, mindezt a politikailag korrektség álságos maszkja mögött. Hát, röviden ennyi. A történet… és az igazság is.
Hemzseg a hibáktól? Na és?!
Kis túlzással élve már mindenki megírta a Ne nézz fel! kritikáját, még az is, aki nem. Elolvastam, amennyit csak bírtam, és értetlenül meredtem magam elé. Lehet, hogy én egy másik mozit néztem (muhaha), de nekem egy pillanatig nem jutott eszembe, hogy a film hiányosságaival foglalkozzak. Nem is tekintettem őket annak, sőt, épp ellenkezőleg.
Kicsit sem érdekelt, milyen a látvány, amire többen írták, hogy gyenguska, és hogy a sztárgázsik helyett inkább menőbb CGI-ra kellett volna költeni. Nem izgatott, hogy a színészek mit (nem) hoztak ki karikaturisztikus figuráikból, az sem, hogy voltak döcögős, sőt, akár fölösleges jelenetek is. Nem számított, hogy előfordult néhány közhelyes húzás, sőt, arcba nyomulós, túl direkt kikacsintások, elcsépelt fordulatok, sőt, bakik is. Olyat is olvastam, hogy az egész hatásosabb lett volna gigasztárok nélkül, és aztán ott van a bő kétórás játékidő is, amit sokan túlzásnak éreztek.
Meglehet. Nem vitatom a szakmai szempontokat, csak nekem meggyőződésem, hogy a Ne nézz fel! esetében mindez totálisan lényegtelen.
Szerintem ez a film a hibáival együtt képezi le a legtökéletesebben azt a pusztító valóságot, amiben épp nyakig benne vagyunk mindannyian.
Itt most nem Meryl Streep megszokott, sallangmentes visszafogottságára van szükség, hanem éppen arra, hogy elhülyüljön a tuskó női Donald Trump szerepében, mert pontosan ennyire komolyan vehető a politikai színvonal és a karakter, akit alakított. Nem baj, hogy Leonardo DiCaprio önmaga paródiája, sőt, így egy figura bőrébe bújva végül kimondhatta (nem: kiordíthatta) mindazt, ami a dokumentumfilmjein és ökoharcosi megnyilvánulásain belül így még nem tudott. (Vagy nem hallották meg annyian, mint egy játékfilmből.) Jennifer Lawrence tudósnője azon a ponton száll ki az események folyásából, amikor besokall a világ vezetésének és az emberiségnek a nyilvánvaló ignoranciájáról, ez a keserű lemondás pedig fájóan ismerős érzés. Cate Blanchett és Jonah Hill briliánsan lubickolnak végletekig eltúlzott szerepeikben, Timothée Chalamet figurája viszont egészen lírai a sok karikatúra között. Az Elon Musk, Jeff Bezos és Steve Jobs hármasát ötvöző high-tech-messiást alakító Mark Rylance pedig egyszerűen hátborzongató a szerepében, ahogy üzletemberként élet és halál urává válik.
Ez a film rólunk szól
Olyan az egész, mint egy gigantikus, filmvászonra vitt apokaliptikus pszichodráma, amihez a keserű humor az a bizonyos cukor, ami segít, hogy lecsússzon a torkunkon.
Ez a film fröcsög az indulattól, és egyáltalán nem kér elnézést. Ne is kérjen. Pontosan olyan szürreális és gyomorforgató, mint a saját világunk. Ez a film rólunk szól.
Minden kívánnivaló, amit maga után hagy, minden, ami kellemetlen benne, az mind-mind a saját életünk, a saját magunk által teremtett, majd lerombolt világ hiányossága. Nekem meggyőződésem, hogy ezen a ponton egy ilyen filmet nem érdemes szakmai szemmel nézni, mert nem ez a lényeg. Nem számít a nagy egészhez képest.
Eddig még senki nem borította ki úgy a szaros bilit, mint Adam McKay és a Ne nézz fel!. Lawrence és DiCaprio pedig minden környezetvédő lélekállataként ordít, sír, hogy aztán rájöjjön: tényleg megértünk a pusztulásra.
Ordítson mindenki!
A film is így tesz, az arcunkba köpködi a világvégét, hányásig ráz minket a két vállunknál fogva, egyik sallert adja a másik után, hogy felfogjuk: eljön az a pont, amikor a folyamat visszafordíthatatlanná válik, és nincs tovább.
Bele lehet kötni számos ponton a filmbe, csak értelmét nem látom. Ennél az mondanivaló ezerszer fontosabb, ami a hibák által csak még nyersebben, letisztultabban és őszintébben juthat el hozzánk. Nem igazán válogathatunk már abban, hogy a fennmaradásunkhoz szükséges üzenet milyen eszközökkel jut el az emberekhez.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ahelyett, hogy szétokoskodnánk ezt a filmet, inkább az üzenetét kellene nagybetűkkel hirdetni, minél többekhez eljuttatni, és mint ahogy a film főszereplői, a nagyvilágba kellene mindenkinek ordítani, hogy ha így folytatjuk, nekünk rohadtul lőttek. És a mi esetünkben sajnos ez nem vicc.
Szabó Anna Eszter
