–

Arra gondoltam, amikor elkezdődött ezt a fontos beszélgetés, hogy mennyire szerencsés vagyok: nem veszítettem el közeli hozzátartozómat e betegség miatt. Persze, találkoztam vele én is testközelből, mégis, azért sokkal távolabbról szemléltem ezt a témát, mint a színpadon lévő emberek. Riskó Ágnes onkopszichológus, onko-teamekben dolgozik, dr. Dank Magdolna onkológus nap mint nap rákbeteget kezel, Balassa Gabriella túlélte a mellrákot, Linder Erzsébet műugró az áttétes mellrákot, valamint Szentesi Éva, aki legyőzte a méhnyakrákot, és azóta is aktivista. DTK pedig ezen az estén nemcsak moderátor volt és újságíró, hanem édesanyja révén érintett is.

Nem beszélünk eleget a rákról, pedig fontos lenne!

A jelenlévők is megerősítették, hogy a diskurzus az, ami segíthetne sok dologban: a betegség korai felismerésében, a beteg hozzátartozónkhoz való helyes hozzáállásban, az általános prevencióban. Dr. Dank Magdolna például azt fájlalta, hogy a rák a közbeszédben kizárólag csak a negatív eredményekkel és statisztikákkal összekapcsolva tűnik fel, holott manapság egyre több és egyre jobb kezelés érhető el hazánkban is. Persze DTK mondott azért néhány olyan számot, ezektől nem könnyű elvonatkoztatni:

Magyarországon száz halálesetből huszonötöt valamilyen daganatos megbetegedés okoz, és ezzel sajnos bőven élen járunk Európában.

Ilyen adatok mellett felmerült, hogy a gyógyult aktivisták tudnak-e javítani a számokon azzal, hogy beszélnek a dologról.

Szentesi Éva számára nem a pontos számok és arányok fontosak. Hat éve lépett be életébe a rák, és majdnem az első pillanat óta végzi rákellenes tevékenységét. Rengeteg ember ír neki mindennap, és becslése szerint negyvenöt körül lehet azoknak a betegeknek a száma, akik ezekben az években azt írták, az ő hatására mentek el orvoshoz, így talán miatta is vannak még életben. Öt-hat év alatt negyvenöt ember nem sok? Dehogynem. Rengeteg.

Balassa Gabi sokat jár vidékre az egyesületével, és próbálja megértetni az emberekkel a szűrések fontosságát. Hiszen „Inkább egy mammográfia, mint öt kemó”. Noha az orvostudomány fejlődésének, az innovatív rákterápiának köszönhetően szerencsére jelentősen megváltoztak az áttétes mellrák kezelési lehetőségei, már nem csak a kemó létezik, a kezeltek pedig (ahogyan Erzsi is) teljes életet élhetnek, a szűrés szó szerint létfontosságú.

A lényeg a szűrés és a betegség kezelése során is ugyanaz (ebben vendégeink mindannyian egyetértettek): a felszólalás, a közösségek építése rendkívül fontos.

Riskó Ágnes elmondta, hogy pár éve készítettek egy tanulmányt arról, milyen hatással van egy orvosra, ha rossz diagnózist kell közölnie. Sajnos nagyon szomorú az eredmény: kimutatható, hogy az immunrendszere gyengül. Az orvosok is emberek, ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni.

A professzor asszony elmesélte, hogy óriási önuralomra van szükség a betegekkel való kommunikáció során, hiszen minden rezdülését érzik, és sokáig tartott, mire egy-egy kérdés nem tépte fel a saját sebét: édesanyját vesztette el fiatalon rákbetegség következtében, ráadásul onkológusként ma már tudja, hogy annak idején milyen kezelés menthette volna meg az életét.

Orvosélményről sok szó esett az este folyamán. Éva már barátjának tartja „doktor Kiát”, perzsa származású orvosát, aki „meg akarja menteni az egész világot. Ebben megy tönkre”. Gabi orvosa maszkkal az arcán beszélt a pácienseivel, ami nagyon megnehezítette a kommunikációt.

Az, hogy dr. Dank Magdolna Linder Erzsébet orvosa is egyben, csak közben derült ki, és igazán érzelmes pillanatokat szült. Erzsébet műugró, aki nem ugorhatott húsz évig egy gerincműtét miatt. 2017-ben aztán úgy döntött, elindul egy versenyen, de időközben kiderült, hogy áttétes daganatos beteg lett.

A rossz diagnózis pszichológiai hátterét Riskó Ágnes és dr. Dank Magdolna világította meg. Ágnes szerint nagyon fontos lenne, hogy az első beszélgetésre az orvossal, illetve a diagnózis megismerésére ne egyedül érkezzen a beteg: legyen mellette valaki, aki érzelmileg támogatja, és figyel az orvos utasításaira, hiszen a beteg a sokkos állapot miatt később talán sok mindenre nem emlékszik pontosan. A sokk, a tagadás normális lelki reakciók, a lényeg az, hogy a betegek kellő lelki segítséget is kaphassanak, mert anélkül a gyógyulás elképzelhetetlen. Szentesi szerint az egész egy kicsit skizofrén állapot, de fontos lépés, hogy az ember egy idő után abbahagyja a tagadást, és elkezdjen „dolgozni magán”, a gyógyulást helyezve a középpontba. Évi azt is elmesélte, hogy már dolgozik a rákedukációs könyvén, ami amellett, hogy lefoglalja, le is terheli.

A sztetoszkóp másik oldalán

Ne gondoljátok, hogy csak sírtunk és szomorkodtunk ezen az estén. Ahogy DTK már az elején leszögezte: „Az életet jöttünk ünnepelni”, és ebben a gondolatában beszélgetőpartnerei csak megerősítették. Humor nélkül nem lehet kibírni! Éva például arról mesélt nevetve, hogy folyton mindennek nekitolták a barátai, amikor kerekesszékben ült, de „rákkártyája” is van, amit a húgától kapott, és amit bármikor felmutathat, ha lusta valamit megcsinálni.

Gabi megírta annak idején a WMN-en, hogy miért nem rekonstruáltatta a jobb mellét, amit elveszített, és sok támadást kapott emiatt, mert a kommentelők egy része szerint „mell nélkül nem lehet teljes értékű nő”. Gabi szerencsére tudja humorral kezelni az életet, elmesélte, hogy még azon is nagyokat nevetnek, ha nem találja a mellét, azaz a melltartóba beilleszthető implantátumát, amikor indulna otthonról. Ilyenkor „Gyerekek, nem tudom hova raktam a cicimet!” felkiáltással hajtóvadászat indul.

Riskó Ágnes arról mesélt, hogy milyen volt az első napja egy onko-teamben még fiatalként: azt hitték róla, hogy orvos, így megkérték, hogy tapintson meg egy emlőt. 

Linder Erzsébet – vagy Erzsike, ahogy mindenki hívta az este folyamán – megkérdezte a betegsége egy pontján Magdolnát, hogy fog-e ő még ugrani ebben az életben. Magdolna elfogódva mesélte a színpadon, mondván, milyen rettenetesen nehéz ilyen kérdésekre válaszolni, de azért megpróbált: „Azon leszünk, Erzsike, hogy tudjál majd ugrani.” (És Erzsike ugrott is.)

És tudjátok, mi a hihetetlen? Hogy bizonyos rákbetegségeket mennyire stigmatizál a társadalom, holott ez a legrosszabb, amit egy gyógyulni próbáló beteggel tehetünk, hogy még szégyenkeznie is kell. Vannak ugyanis ráktípusok, amikről ma már könnyebb beszélni, ilyen mondjuk a beszélgetőpartnerek véleménye alapján a mellrák. (Egyébként nekem a Hello, WMN!-re kellett eljönnöm, hogy megtudjam: emlőrák férfiakat is sújthat!)

Egy hasnyálmirigyrákos embernek viszont sokszor magyarázkodnia kell, hogy nem alkoholista. Gabi méhnyakrákos barátnőjét pedig konkrétan lekurvázták a kórházban: „Biztos a sok partner miatt lett HPV-je.” Vagy mi van például egy hererákos férfival? Ő kivel beszélgethet nyíltan a betegségéről?

Magdolna beszámolójából kiderült: még az orvostanhallgatók sem végzik el magukon rendszeresen a megfelelő mellvizsgálatot, tehát még magunk előtt is tabusítjuk a betegséget – kizárt, hogy velünk megtörténhet alapon. A jelenlévők viszont valamennyien bátor, elszánt emberek. Amikor DTK megkérdezte Gabit: mit lát a testén, ha tükörbe néz, azt válaszolta:

„Azt látom, hogy a jobb mellem helyén egy negyven centis vágás van. De itt vagyok, és élek. Ha ez volt az ára, akkor ez volt az ára.”

Biztos vagyok benne, hogy a hétfői Hello, WMN!-ről mindenki úgy ment haza, hogy tanult valami fontosat, megértett valami újat, elgondolkodott valamin, amin eddig nem mert. Sok volt az információ, de nem lehetett nem figyelni ezekre a csodálatos nőkre.

Végül, de nem utolsósorban: voltál már idén szűrővizsgálaton? És a szeretteid?

További fotókért kattints a képre, és már lapozhatod is galériánkat!

Bárdos Kata Kincső

 

Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography

A Hello, WMN! eseménysorozat kiemelt támogatója az F&F és az októberi est tematikus támogatója a Pfizer.

Színpadkép: TorTer eDesign