WMN: Számodra mi a legszembetűnőbb különbség a te gyerekkorod és a gyerekeid vagy általában a mostani gyerekek gyerekkora között?

Józsa Balázs: Én úgy érzem, egyszerűbb gyermekkorom volt: fociztam, fára másztam, szénakazalba várat építettem a többiekkel. Nem csináltam kétháromnégy dolgot egyszerre. Emiatt a gyerekeknek mostanában nagyobb igénye van az „énidőre” – gyerekként gyereknek lenni. Persze nem csak jó dolgok történtek velem. Emlékszem, hogy gyerekkorom egy adott pillanatában megálltam, és azt mondtam magamnak: „Ne feledd, hogy nincs igazuk a felnőtteknek. A gyerekkor nem csupa boldogság, egy csomó nehézséged van most is.” De abban talán más volt, hogy egyszerre csak kevés dologban kellett helytállnom.

WMN: Elgondolkodtál valaha azon, hogy mi minden történhet a gyerekekkel ebben a sodró világban? Soha nem féltél, hogy túl őrült világba szülsz/nemzel gyereket?

J. B.: Szakmámból kifolyólag inkább arra látok rá, hogy ez milyen nehézségeket tud okozni a gyermekekben: figyelemzavar, a biztonság érzetének könnyebb elvesztése, a gyorsan változó környezethez való állandó alkalmazkodás, sokféle inger – sokféle hatás, a sodró világ ellensúlyozásaképpen létrejövő túlóvó szülői attitűd, felerősödött szülői bizonytalanságok, az indentitás nehezebb kialakítása… és még sokáig sorolhatnám. De ott vannak emellett a pozitívumok is: programlehetőségek sokfélesége, az egyedivé válás változatosabb formái, a tudás, és az ismeretek kiszélesítésének végtelen lehetőségei is.

Kicsit persze én is  félek attól, hogy miképpen fog megküzdeni gyermekem ezzel a folyton változó világgal. De az is bennem van, lehet, hogy csak számomra tűnik sodrónak és őrültnek. Annak, aki ebbe születik bele, ez mind természetes lesz. A mai gyerekeknek lehet, hogy az én gyerekkorom unalmas és egyhangú lenne. Abban bízom, hogy ő is képes lesz kialakítani azt az életet, amiben jól fogja tudni érezni magát, csakúgy, mint én a saját világomban. A legtöbb, amit tehetek, hogy ott leszek mellette, mindig segítek, ha szüksége lesz rá.

WMN: Mit látsz a következő nemzedék legfontosabb feladatásnak, legnagyobb kihívásának?

J. B.: Azt hiszem, az lesz a legnehezebb, hogy megbirkózzon mindazzal a hatással, ami őt érni fogja. Képes legyen kialakítani saját, egyedi személyiségét, amely független és önálló, ne pedig a külső behatások egyszerű lenyomatává váljon. Nekem ez leginkább a tudatosság fogalmához kapcsolódik: képes legyen saját maga tudatosan élni, dönteni és tudatossá válni abban is, hogy emberként mekkora a felelőssége környezete és embertársai felé.

Fotó: Juhász Balázs

WMN: Mennyire hiszel abban, hogy a gyerekeket fel tudod készíteni a jövőjükre?

J. B.: Semennyire. Egyrészt nem hiszem, hogy képes vagyok felkészíteni mindenre, ami vele történhet. „Csak” mintát tudok nyújtani ahhoz, hogy ebben a világban hogyan lehet kiegyensúlyozottan élni: megérezni vágyaimat és keresni azok megvalósításának útját úgy, hogy közben igyekszem a környezetemben élőket segíteni és jobbá tenni.

Másrészt nem tudom, milyen lesz a jövő, ezért nem tudok felelősséget vállalni arra, hogy minden nehézségre képes leszek felkészíteni. Lesz ő is boldog és kíváncsi, szomorú és tehetetlen, reményvesztett és büszke is… akárcsak én. Az emberi érzelmek nem fognak változni. Én abban tudok neki segíteni, hogy a magam példáján keresztül megtapasztalhatja azt, hogyan lehet ezekkel az érzésekkel együtt élni. Szeretném neki megmutatni, hogy bármennyire is kilátástalan és reménytelen egy helyzet, mindig lehet tenni valamit. Igen, azt hiszem, ez a legfontosabb: ne veszítse el a kontrollt, és higgyen önmagában.

WMN: Mi lenne az egyetlen a változás a világban, amit 20 év múlva szeretnél a gyerekek vagy az egész társadalom számára?

J. B.: A gyerekek számára azt kívánnám, hogy 20 év múlva inkább tudjanak gyerekek lenni, mint most. Szakmámból kifolyólag sokszor találkozom azzal, hogy nincs idő/türelem/lehetőség arra, hogy egy gyerek gyerekként élhessen. Rengeteg elvárás terheli őket, amiket a szülők, a kortársak, a környezet, a társadalom közvetít feléjük. Időnként el is felejtik azt, milyen gyereknek lenni, és egy játékkal teli szobában megtorpannak, befeszülnek. Láthatóan kétségbe esnek attól, hogy nem tudják, mit várok el tőlük, „mit kell” csinálniuk.

Én azt a társadalmat ismerem, amiben most itt élek. Mostanában gyakran érzem, hogy nem látom, miképpen lehetnék sikeresebb, hogyan tudnék jobban érvényesülni és előrébb lépni. Sok út van, mindenki másra esküszik. Ez elbizonytalanít. Azt kívánom, hogy könnyebb legyen eligazodni az élet útvesztőjében. Na és persze nem tudom kihagyni a tudatosságot és önmagunk jobb ismeretét sem.

 

Mészáros Antóniával készült nagyinterjúnkat a témáról ITT olvashatjátok. Ugyanezekre a kérdésekre Balatoni József, alias Jocó bácsi történelemtanár ITT válaszolt!  Szeretettel várunk titeket október 24-én a BMC-ben, a következő Hello, WMN! esten!