Mácsai Pál: Otthon igyekszem nem hülye lenni – Elviszlek magammal
Néhány évnyi várakozás, kompromisszumkeresés, valamint szupercella, jégeső és karambol után már el is jött a pillanat, amikor Mácsai Pállal forgattunk. Ha az ember ennyit vár valamire, akkor – tapasztalataim szerint – az élmény jellemzően kétféle lehet: csalódást kelt vagy felejthetetlen. Jelentem, részemről az utóbbi történt. Mert Magyarország egyik legnagyobb kortárs színházi művésze úgy mutatta meg magát, ahogy eddig nagyon ritkán (csak azért nem írom, hogy soha, mert noha nagyon igyekeztem, valószínűleg nem láttam, olvastam, hallottam minden egyes tartalmat, ami vele készült az elmúlt évtizedekben); esendő, tökéletlen, önmagát folyamatosan megkérdőjelező, saját kettősségében néha el-elvesző embernek. Akit sok-sok generációnyi családtörténet (is) alakított olyanná, amilyennek mi látjuk ma. Mesélt a kasszírnővel lelépett dédapjáról, koporsókereskedő nagyapjáról, festőművész apjáról és saját, tizenhét éves fiáról is, aki épp most rajzolja meg saját határait, és „vastagon fog a ceruzája”. És persze magáról, aki egyszerre volt az osztály bohóca és eminens tanuló – e kettősségnek (valamint egy korabeli pedagógus kudarcának) tulajdoníthatóan volt tanév, amikor negyvenhét intőt gyűjtött be, ugyanattól a tanártól… Július másodikán forgattunk, akkoriban épp nyári „tűzszünetet” tartott a kultúrharc, így értelemszerűen a mostani helyzetről nem kérdeztem. De azért persze volt egy kis közélet is. Na, abbahagyom – bár nincs kedvem –, inkább nézzétek meg. Elviszlek magammal: Mácsai Pál.
