„Ez az egész nem arról a néhány percről szól, amikor eldől minden, hanem évek, évtizedek tudatossága, áldozata szükséges a látványos eredményekhez.”

Ribizliszezon, nyár, összeérő vagy majdnem összeérő női kör. Halál, és a fontos kérdések, amik maradnak utána. Nyolc évvel utána is.

A dokumentumfilm mind a négy szereplője könnyek közt ismeri el: súlyos károkat okoztak a saját közösségüknek. A bűntudat vámszedői lettek.

Te mennyit írsz kézzel? És hogy megy?

Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart – így fogj bele a nyelvtanulásba, hogy ne menjen el tőle a kedved idő előtt, és még élvezd is!

„Abszurd, hogy még mindig a jelentgetések, fenyegetések, névtelen levelek korát éljük. A házmesterek országa ez, ahol sokan feljogosítva érzik magukat arra, hogy a saját mércéjük szerint ítélkezzenek jó és rossz felett. Párbeszéd helyett, önkényesen, minden jóindulatot nélkülözve.”

Az asszony parkinsonos és korai demencia is jelentkezett nála, már nem nagyon tud beszélni, és mozogni, önmagát ellátni pedig egyáltalán nem képes. De állandóan mosolyog. Kérdezzük tőle, milyen volt az ebéd. Válasz helyett mosolyogva megvonja a vállát. Kérdezzük tőle azt is, hogy szép volt-e az étterem. Arra sem felel. De abban a pillanatban, amikor a főnököm megkérdezi, hogy jó volt-e Alfie-val lenni egy kicsit, és vajon megcsókolta-e Alfie őt, akkor Evie elpirul, és felnevet: Ó, igen! Igen! Többször is! – kiált fel hangosan. Összenevetünk a határozott és hangos válasz felett.

Cinti két és fél év után szabadságra ment, hogy kiszakadjon a valóságból. Ez meg is történt, méghozzá egy eldugott olasz kisvárosban…