„Az iskola dolga nem az, soha nem is az volt, hogy »leadja a tananyagot és utána számonkérje«. Az iskolában élet zajlik, ezt az életet kell úgy újraindítanunk, hogy a lehető legtöbbet tudjon megélni ebből mindenki.”

Szerzőnk, Bernadett egy ír élelmiszerraktárban dolgozik temérdek más náció szülöttével együtt. Ahogy a járvány egyre közelebb és közelebb férkőzött hozzájuk, úgy néptelenedtek el az utcák és a kocsmák, lett egyre több szigorú szabály, egyre szűkösebb a tér, ám ezzel párhuzamosan olyan barátságok is szövődtek, amelyek remélhetőleg túlmutatnak minden olyan szörnyűségen, amit most mind megélünk.

Mint sok mindenben, az önzésben is a mértéken és a célokon van a hangsúly.

„Hosszú ideig ostoroztam magam, hogy miért vagyok kevés, miért nem kellek, de mostanra őszintén azt gondolom, nem velem volt a baj. Ez nem rólam szólt.”

Lehet szeretni valakit, akivel sosem találkoztál? Milyen útravalót kaphatsz attól, akit nem is ismersz? Hogyan kapcsolódunk össze generációról generációra a traumáinkban, de a szeretetünkben is? Radojka nagypapája túlélte a munkatábort, a vele történtekről azonban – sokakhoz hasonlóan – sosem beszélt. Ők ketten nem találkozhattak már, így most, harminchárom évvel a halála után Radojka próbálja megfejteni, mit hordoz magában a nagyapjából, és hogyan hatottak a családra a vele történt megpróbáltatások.

Egy tábor a dzsungel közepén és egy kegyetlen, pszichopata vallási vezető, aki közös öngyilkosságra vette rá (kényszerítette) a híveit. Ez a Jonestown hátborzongató története egy mondatban. De vajon miért követték emberek éveken át önként ezt a Jim Jones nevű szörnyeteget?

„A tartós lélegeztetési osztály nem a lelki segély.”

Hip, hip, hurrá! Both „Gabianyu” épp hat éve WMN-csapattag. Így emlékezik vissza a kezdetekre: