Nem bírom elviselni a gyerekedet, de lehetünk attól még barátok?

–

Szögezzük le, nekem is van sajátom, és tudom, hogy a kibírhatatlan gyerekek nem maguktól jönnek létre, ahhoz bizony minimum egy szülő is kell. Az enyém se mindig jó fej, én ugyan nem állítom piedesztálra. De ez a helyzet kikészít. Hogy jutottunk idáig? Olyanok voltunk, mint a testvérek!

Tartottuk egymás haját, ha túl sokat ittunk, együtt izgultunk a telefon fölött, hogy mikor válaszol már AZ a fiú. Ő volt a tanúm az esküvőnkön, én meg az övé. A férjeink egy cégnél dolgoznak, barátok. Pár hónap eltéréssel egyszerre lettünk anyák. Amikor beültünk egy kávéra, mindig cinkosul mosolyogtunk egymásra, ha bezúdult a kávézóba egy ma már vészesen rájuk emlékeztető téboly hangulatú család. Ha pár éve valaki megdobott volna minket egy nagy házzal, simán összebútoroztunk volna, mint egy kommunában. 

Erre odáig jutottunk, hogy meg se nyitom a találkozóra invitáló üzenetét, mert nem tudom már ízlésesen le- vagy visszamondani. 

Próbálkoztam, ne gondoljátok, hogy nem. 

Merőben máshogy gondolkodunk a gyereknevelésről.

Ő egyrészt a végletekig hisz a gyerek szabadságában, hogy ezek a kreatív kis emberkék minden körülmények között kibontakozhassanak. Idáig rendben is lenne a dolog, de nála ez annyiban merül ki, hogy soha, de esküszöm nektek, soha nem szól rá a gyerekre. 

Ha elmegyünk egy étterembe és a gyereke üvöltve visít, hogy éhes, rugdossa az asztalt, lerángatja az abroszt, üti az anyját is, dobálja az étlapot, akkor a barátnőm csak halkan nevetgélve duruzsolja, hogy jaj, kincsem, nagyon bepörögtél.

Az enyémre is hat ez a műsor, nyilván egy idő után csatlakozik ő is, a különbség az, hogy én azonnal rászólok, és ha nem is rögtön, de előbb-utóbb leáll. Aztán meg megkapom, hogy jaj, lazulhatnál picit, ők csak gyerekek. 

Volt olyan, hogy együtt mentünk vendégségbe egy közös barátnőnkhöz, aki nagyjából tíz perc után rendesen lesápadt. Ez a veszedelem gyerek konkrétan szétverte a lakást.

Kinyitogatott minden fiókot, de tényleg mindegyiket, átnézte a tartalmukat, a hűtőbe is benyúlt, sőt az ujjával beletúrt az ételekbe is. Én voltam, aki odaugrott és visszapakolt a hűtőbe, megmostam a csupa ragacsos kezét.

Mindeközben a barátnőm hahotázott, hogy mekkora show-t nyom le a kislánya.

Ja, ja, látom én is, csak épp ez olyan show, amire senki nem vett jegyet, mégis ránk van kényszerítve.

A házigazda hebegve-habogva próbálta védeni a holmijait, de még így is eltört egy pohár, egy integetőmacska-dísz és az ajtócsapkodástól a kilincs se működött rendesen, amikor eljöttünk.

Betelt a pohár

Nekünk is számtalan játékunkat tette tönkre a kislány, és igen, volt, amit szándékosan a földhöz vágott, és utána páros lábbal ugrált rajta. Ez a játék a kisfiam kedvence, egy harmonika volt. De csak volt.

A kisfiam elkeseredetten sírt. A barátnőm itt icipicit magába szállt, és azt mondta a lányának, hogy jaj, nézd, milyen szomorú szegény Jankó, eltört a harmonikája. Érti ezt valaki?! Eltört! Nem a kislánya törte el, csak úgy eltört.

És itt nem is maradtam csöndben, kicsúszott belőlem, hogy hát igen, eltörted, pedig szerettük ezt a harmonikát. A barátnőm nem mondott semmit, csak zavartan simogatni kezdte Jankót. 

Hát ekkoriban kezdtem el kerülni őket. 

Kettesben még pár alkalommal tudtunk találkozni, az még tudott jól elsülni, de csak addig, amíg rá nem jöttem: nem a gyerekét nem bírom, hanem a legrégebbi és legjobb barátnőmet anyaként. Puff, kimondtam. 

Tudom, hogy nem a gyerek tehet arról, ha neveletlen. 

És azt is tudom, hogy kurvára nem könnyű gyereket nevelni, én is küszködöm a magaméval. 

Na de, ha a gyerekem kártékony lenne, szándékosan verne szét dolgokat, és birodalmi lépegetőként trappolna bele emberek privát szférájába, akkor, basszus, igencsak elgondolkodnék, hogy valamit nagyon máshogy kellene. 

De a barátnőm csak mosolyog, nevetgél, még engem gúnyol, hogy túl merev vagyok, és az se éri el az ingerküszöbét, ha az én gyerekem krokodilkönnyekkel sír, mert eltörték az egyik kedvenc játékát, konkrétan szándékosan. 

Próbáltam beszélgetést kezdeményezni nem egyszer. 

Igyekeztem úgy csinálni, mintha én kínlódnék a gyerekemmel, jaj, milyen nehéz fegyelmezni, juj, hogy ne féltsük túl úgy, hogy közben mégis korlátozzuk bizonyos szinten. 

Erre a reakció általában az, hogy ő nem akarja rendszabályozni a gyerekét, nem hisz benne, fáradt ahhoz, hogy állandóan harcoljon. Én úgy tudom, mondtam, hogy a korlátok nélkül felnövő gyerekeknek iszonyúan hiányzik az a biztonságérzet, amit az nyújt, hogy pontosan tudják, meddig mehetnek el. A határok folyamatos feszegetése rémesen fárasztó teher lehet nekik… 

Többes számban beszéltem, hogy inkább közös gondolkodás legyen a beszélgetésből, de javarészt monologizáltam. Elkeseredtem. 

Hiányzik a barátnőm, akivel mindent meg tudtam beszélni, akivel folyton együtt lógtunk, és majdhogynem egyszerre lettünk anyák. Most meg rám ír, hogy nem megyünk-e el a strandra, és csak villog az üzenet a telefonomon, én meg ignorálom. Nem tudok mit mondani. 

Nem mondhatom, hogy nem szégyellem emberek társaságában, ha velük vagyok, mert olyanok, mint egy óvszerreklám. 

Ha mindent szabad, az hazugság, nem?

Nem mondhatom, hogy a gyerekénél már csak ő borít ki jobban, amiért becsapja a kislányát. Igen, szerintem becsapja, mert abban a hitben nő fel, hogy az egész világ és benne minden ember (háztartása) az ő játszótere, és minden körülötte forog. 

Mindent lehet, senkire és semmire sem kell tekintettel lenni, az anyukája ezt hiteti el vele, ami senkivel sem fair. 

Dilemmázom, mert a barátnője vagyok. Mindig őszinték voltunk egymással, de ez az, amit egyszerűen nem tudok megmondani neki szemtől szembe. És írásban sem. 

Én sem vagyok tökéletes, nem gondolom magamról egy percig sem. Szerintem én picit a másik végletbe estem át, mert néha brutális helikopteranya vagyok, szeretem kézben tartani a dolgokat. Eléggé be tudok pöccenni, amikor kimerülök, szoktam kiabálni és fenyegetőzni úgy, hogy aztán legtöbbször nem tartom be. Szóval tényleg nem vagyok mintaanya, nincs nagy mellényem. 

Amellett viszont kitartok, hogy a „nem”, meg az „állj” szónak muszáj, hogy súlya legyen. Szerintem lehet békés és kedves szülőnek maradni akkor is, ha nem hagyjuk, hogy a gyerekünk szétverjen mindent, ami él és mozog. (Ja igen, azt még nem meséltem, amikor a kislány a farkánál fogva húzta a közös barátnőnk macskáját a földön. Erre is csak annyit mondott a barátnőm, hogy na, most legalább megedződik a macsek. Nem hittem a fülemnek.) 

Itt a vége?

Most, hogy írom ezeket a sorokat, elgondolkodtam, mi lehet a háttérben. Vajon boldog-e anyaként, nőként a barátnőm. Nem tudom már ezt sem, mert tartalmatlanná váltak a beszélgetéseink. A kimondatlan feszültség és frusztráció mindent átrajzolt. 

Az is lehet, hogy a barátságunknak itt lejárt a szavatossága. Mert ha igazi lenne, ez se állhatna az utunkba. Meg tudnánk beszélni, sőt akár megoldást is találhatnánk rá. Segíthetnénk egymáson. De ez már nem igazi barátság. És közben a barátságunk haldoklásával párhuzamosan épp egy olyan gyerek cseperedik fel, akivel minden együtt töltött perc valódi rémálom. Az igazi áldozat ő. Mivel felteszem a két kezem, nincs jobb ötletem, hogyan tudnék segíteni, nem marad más, mint tartani a távolságot. 

Végül válaszoltam az üzenetre. 

Sajnos nem érünk rá, megyünk harmonikát venni… 

V.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Teresa Short