–

Az ismeretségünk nem itt indult. Kislánykorom óta minden nyarat a Dunakanyarban töltöttem, de nekem valahogy az egy másik Duna volt mindig. Mintha a kistestvére lenne ennek a nagy, simogató városi folyónak. Akkoriban mi sem volt természetesebb, mint hogy ott a vízpart, hiszen nyaralni jártunk mindig oda. Persze értékeltük azt is anno, és máig imádom. De a jelenem Duna-partjának, a városi vízpartnak van valami szuperereje, ami mindent visz. 

A gyerekeim érkezése előtt Budapest belvárosában laktunk, alig tíz percre a Dunától. Gyakran jártam ki fotózni, ücsörögni, zenét hallgatni. És meghallgatott! Ha épp összevesztünk a pasimmal, ott tudtam a legjobbakat fortyogni dühömben. A forróbeton-szagú, nyári estéken oda jártunk legalább lélekben lehűlni. 

Az állandó nyüzsgésben ez a mindig mozgásban lévő csodafolyó a legjobb terapeutánk, a mai napig.

Segít fellélegezni, mindig figyel ránk, olvas a gondolatainkban. Nem lehet nem csodálni. Egy szimpla beszélgetés, vagy baráti találkozó is ezerszer különlegesebb tud lenni általa pusztán azért, mert ott van. Mert nézhetjük.

Egyszer, amikor hosszú idő után először végre összejöttünk a barátnőimmel, egyikőjük épp pokoli időszakon ment keresztül; haldoklott a férje. Picit ki akartuk mozdítani a hétköznapjai tragikus nyomása alól, sétáltunk, beszélgettünk. A csapatból egyikünk hozott magával egy kis pálinkát is, de mivel náluk is tiltólistás a műanyag flakon, nem tudta mibe átönteni. Így esett, hogy egy régi cumisüvegbe töltötte a páleszt, ami miatt sírva-röhögve nyeltünk minden kortyot a tűző napon, az Erzsébet hídon battyogva. Mire átértünk, kellemesen becsiccsentettünk, emlékezetes este volt. Ültünk a parton, gyönyörködtünk a Dunában, nagyokat szippantottunk a levegőből, és közben sírtunk, nevettünk. 

Ez az egyik varázsereje a Duna-partnak: mindegy, melyik részén vagyunk, simogat a látvány, a morajlás és az illat. Nekem a budapesti Duna illata kék. Hűs. Picit dohos.

Alacsonyabb vízállásnál nyilván hal- és poshadt szag is keveredhet hozzá, de ez is a miénk, így az igazi, ezzel együtt szeretem.

És nem vagyok ezzel egyedül. Amikor szóba hoztam a Dunát a legutóbbi csapatmegbeszélésen, a szerkesztőség több tagjának szeme felcsillant.

Both Gabiék nagyon közel laknak a Dunához a város szívében. Számára a folyó maga a természet:

„Ez az egyetlen közeli hely, ahol valamennyire megtapasztalhatjuk a természet közelségét. Nagyon sok jó közös programot jelentett a »dunázás«, amíg kisebbek voltak a gyerekeim. Én kocogtam, az egyik gyerekem biciklizett mellettünk, a másik görkorizott, a harmadik pedig a kutyát sétáltatta – kicsivel lemaradva mögöttünk. Mindig megvártuk őket, aztán lementünk a vízhez kacsázni, gallyakat gyűjtögetni, naplementét bámulni. Mindig nagyon kisimultan tértünk haza az ilyen »dunázós« esték, délutánok után, bármelyik évszakban jártunk is. A pandémia alatt pedig konkrétan életmentő volt, hogy a Duna-parti séták alatt legalább némi D-vitamint magukba gyűjthettek a szobájukba rekedt, holtsápadt gyerekeim. Szóval köszi nagyon, kedves Duna!”

Ahogy Deli Csenge nekiállt nosztalgiázni a Duna-partról, újra egyetemista akartam lenni. Pontosan ilyen érzés volt gondtalan fiatalként a folyóra meredve hamut pöckölni a világra: 

„Ha az ember corvinusos, a szokásos kocsmatúrák után a Nehru part a következő nagy találkozások helyszíne. Piknikek, pokrócos baráti beszélgetések, durvább lealjasodások, bulik kiinduló- és végpontja. Épp egy talpalatnyi zöld terület, ahol sok-sok egyetemista megfér, ahol az anekdoták születnek, ahol a város zaja a kettes villamos csilingelésével épp csak beszűrődik, közben ott ülsz a fák alatt vagy egy szimpatikus lépcsőn, érzed a víz illatát, és a fülledt nyári estéken az onnan fodrozódó szeleket. Nézed, ahogy az esti fények táncot járnak a víztükrön, és csak beleveszel a pillanatba. Nem is olyan rég, egy akkor még ismeretlen ismerős pont itt olvasta fel nekem a verseit.

Ültünk a város közepén, ő hamut pöckölt a világra két versszak között, és csak mesélt, én meg figyeltem, hallgattam a szavait, és nagyon könnyű volt beleveszni a természeti képekbe, mert annak is a kellős közepén ültünk. Súlytalanság volt, a legjobb fajtából.”

Persze, tartozik veszteség is a folyóhoz. Pásztory Dóri például máig siratja törpgyűjteményének legféltettebb tagját, az egyetlen női figurát, azaz Törpillát: „Féltve őriztem egészen addig, míg egy hullám elragadta tőlem, és soha többé nem tért vissza, hiába a csodás sárga-kék színkombináció. Törpilla a Dunába veszett. Ez fáj, azóta is fáj.”

Marossy Kriszta erősen vízfüggő, legyen szó csobbanásról vagy az ivásról, és a fejében a folyóról élő kép olyan csodálatos, hogy figyelmébe ajánlanánk bármelyik városfejlesztési főmuftinak: „Amikor ki akarom kapcsolni az agyam, akkor vizet nézek és zenét hallgatok, ezt pedig inkább teszem itt a városban a Duna mellett, mint egy teli kád vizet bámulva. Alkalmi autósként, a városban közlekedés nehézségeit is ismerve, mindig arra jutok, hogy a szarért csűrnek pont a parton végig az autók, és ha ilyen rohadt nagy szerencsénk van a Dunával, akkor miért nem végig parkok vannak mellette, meg játszóterek, meg körbekerített, biológiai tisztítón átnyomott vízű, pici strandok? Eleve miért nem vigyázunk jobban arra, hogy tiszta legyen?! Na de mindegy! Szóval állandóan behaluzok egy élhető partot és ezzel együtt egy boldogabb lakosságot. Tudom, naiv vagyok. De a lényeg, ami a legfontosabb, hogy bármilyen szép dolgok vannak ebben a városban, az összes közül a legszebb a Duna.”

Ti is elképzeltétek a parkokat a Duna körül és az elkerített csodastrandokat? Akarjuk, MOST! 

De tényleg, csak képzeljük el, milyen lenne, ha a Duna több és nagyobb szerepet kaphatna az mindennapjainkban! Több zöld terület kéne, ahol lehet futni, üldözni a futóbringás ámokfutó gyerekeinket, kacsázni, és hát igen, akár fürdőzni, napozni is! 

Itt van ez a csodás folyó, ez a gyönyörű város, milyen lenne, ha ezt a kettőt összeraknánk? 

Legyen szürke, nyálkás, esős ősz, vagy fullasztó nyár a betondzsungelben, egy buja zöldövezet és a Duna a legjobb menedék lenne a budapestieknek. Akárhogy nézzük, a természet a városban olyan kincs, amit luxus elpazarolni, márpedig a kihasználatlanság bizony pazarlás. Szóval maximálisan egyet kell értenem Marossy Krisztával, több Duna kell az életünkbe!

Amikor Fiala Borcsát kérdeztem, hogy mit jelent számára a Duna, azonnal rávágta: „Bűntényeket!” Meg lehet nyugodni, főszerkesztőnk szerencsére nem vandálkodással és fosztogatással tölti a szerkesztőségen kívüli idejét, és arról se tudunk, hogy titokban nyomozóként kutatna bűnjeleket a folyóparton, viszont írt egy könyvet Bűntény a Dunán címmel. Bizony, a Duna jó ihletforrás is, ezt már régóta tudjuk, és legalább már az is megvan, mit érdemes olvasni, ha leülnénk a Duna-partra egy jó könyvvel.

Gyárfás Dorka is részesült a Duna-parton élők kiváltságaiból, rögtön nosztalgiázni is kezdett, aztán picit a jövőbe is tekintett: „Az első saját lakásom (amit béreltem, úgy értem) a Duna-parton volt, még kilátás is járt hozzá. Amúgy csak egy garzon volt, egy hurka az egész: egyetlen ablakkal és egy ajtóval, a kettő között pedig egy szobával, egy konyhafülkével és egy fürdőszobával. Mégis mindig úgy éreztem, az elhelyezkedése miatt luxuskörülmények közé kerültem. Elsőként éreztem meg a tavasz lehelletét, amikor megjött a Duna-illat márciusban vagy április elején, és sosem tudtam vele betelni. És a Duna-parton, a lakás előtti sétányon tanultam meg görkorizni, fel és alá, fel és alá, míg elég magabiztosan nem siklottam ahhoz, hogy átmerészkedjem a Margit-szigetre. A legújabb titkos (vagy nem is annyira titkos) vágyam pedig az, hogy

egyszer legyen egy menedékem a Duna mentén, egy olyan házban, amit fák ölelnek körbe és a teraszról érezni a Duna-illatot. Ez a kép született meg bennem a Covidban, hogy errefelé kéne haladni.”

Szóval a Duna megkerülhetetlen, nem lehet nem figyelni rá, nem lehet nem csodálni. Nyáron hűs, kellemes tőle a levegő, elvarázsol a hajók látványa, na meg a szikrázó napsütés a vízfodrokon. Télen tekintélyt parancsoló, félelmetes, legyőzhetetlen. Történjen bármi, Budapest a Duna nélkül nem lenne az, ami. Nem nyújtana meseszerű látványt minden reggel a villamoson és este hazafelé, amikor a város fényei visszatükröződnek. A folyó feltölt, simogat, tanít. Legyünk a belvárosban, vagy kicsit távolabb, ez a varázserő mindenhol jelen van. 

És nektek mit jelent a Duna? 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/martin-dm