Vajon búcsút inthetünk valaha az olyan könnyen kifigurázható neveknek, mint az Orália? Mi alapján engedélyeznek új neveket? A nyelvész válaszol:

Szabival, a pékkel a Kenyérlelke Fesztivállal kapcsolatos kerekasztal-beszélgetés után ültünk le interjúzni. Szóba került az ősbúza ugyanúgy, mint a Magyarországról kivitt, majd drágábban visszahozott liszt, a croissant ára, élethosszig való tanulás, rocksztárság, és a kínzó munkaerőhiány is.

„A mai napig emlegetjük például, amikor anyának sikerült egy olyan – a leírás alapján decensnek tűnő – kétszintes családi házba szállást foglalni, aminek az alagsorában egy nonstop kupi működött, méghozzá viszonylag sikeresen.”

Keveset beszélünk a perinatális veszteségről, arról azonban még kevesebbet, milyen ezzel a veszteséggel tartósan együtt élni. Hogy hiába telnek el hónapok, évek, hiába dolgozol a gyászodon, akár terápiás keretek között is, a legváratlanabb dolgok is képesek visszarepíteni életed legfájdalmasabb időszakához.

„Nem hiszem el, hogy beengedtek vadidegeneket az otthonotokba!” – hitetlenkedtek a barátaik, amikor Krisztáék először nyaraltak otthoncserével. Azóta sokszor cseréltek házat egy-egy (vagy több) hétre idegenekkel, és azt mondják: az élmény tényleg olyan, mint a Holiday című filmben.

Diákként lehet háztartási munkát végezni pénzért, de kell-e adózni utána? És ha rendes munkaviszonyban dolgozik valaki 16 és 18 éves kora között? Előbb is lehet munkát vállalni?

„Szingli. Gyerekét egyedül nevelő anya. Egyedülálló nő. Ez mind én vagyok, de a kép ennél sokkal komplexebb: egy állandóan társát kereső, menet közben önmagát bogozó lény” – írja Kégl Ági. De vajon elég-e szembenézni a saját hozott sémáinkkal a változáshoz?

Vajon milyen lehetett anno fűzőben élni? Hogy lehetett kibírni a szorítást, a nehezített légzést? Vagy ezek a kényelmetlenségek megszokhatók és csak kívülről tűnnek olyan fájdalmasnak? Végül arra jutottunk, hogy kipróbálhatnánk élesben. Így esett, hogy Anna Eszter szerzett egy igazi fűzőt, és eltöltött benne egy egész napot.