Két egymástól távol élő fiatal csodálatos történetének igen buta és kusza kezdete volt ez. 2010 óta ismerjük egymást, de 2013. július negyedike a kapcsolatunk kezdetének napja. Ami után még három hétig kellett várnunk az újabb találkozásra. Elég stílusos indítás ez egy távkapcsolatnak.

Ekkor már körülbelül három éve ismertük egymást Marcival. Az egyetemen botlottunk egymásba. Jóban voltunk. Tudtam az aktuális barátnőiről, ő is tudott a fiúkról, akik meg-megjelentek az életemben. Sokat beszélgettünk. Nagyon sokat. Akkor sem volt ez másképp, mikor őt az egyetem után másik városba szólította az élet. A legjobb barátokból lettünk lassan szerelmesek. Nem volt gyertyafényes vacsorás első randi, sem béna csók az ajtó előtt. Volt viszont egy váratlan éjjeli telefonhívás, ami fenekestül felforgatta az egész életünket.

Egy hosszú munkanap után fáradtan estem be az ágyba. Nem sokkal később csörgött a telefonom. Marci hívott. Elment bulizni a barátaival, de inkább lemaradt a társaságtól és engem hívott. Elmondta, hogy már régóta szeretne nekem mondani valamit, de eddig nem merte. Mikor kimondta, hogy belém szeretett, furcsa érzés lett rajtam úrrá. Egy ideje már én is így éreztem, de valahogy olyan lehetetlennek tűnt ez az egész, amíg csak a fejemben fogalmazódott meg.

Mégis olyan ügyesen intézte ezt az élet, hogy akkor, abban a percben már mindketten ki mertük mondani, mit érzünk.

Az ominózus júliusi beszélgetés után egy kis időre külföldre kellett mennie, így csak hetekkel később találkoztunk. SMS-ek és telefonhívások tucatjai jöttek-mentek közöttünk az éterben, én pedig alig vártam, hogy végre hazajöjjön.

Úgy volt, hogy szombat este találkozunk. Még pizsamában kevergettem a reggeli kávémat, amikor csörgött a telefonom. Marci volt az, a ház előtt várt, előbb ért vissza, mint gondolta. Mint a villám, úgy öltöztem fel, nem is gondolkoztam, csak szaladtam le a lépcsőn. Mosolygott és megcsókolt. „Gyönyörű vagy! De hát az én barátnőm csak gyönyörű lehet!” – mondta.

Ekkor két napot töltöttünk együtt. Olyan természetes volt az egész, mintha mindig is együtt lettünk volna.

Másnap este kísértem ki a vasútállomásra. Mikor azon a vasárnapon elment a vonat, hirtelen hatalmas csend lett bennem. Először álltam az állomáson egyedül. Könnybe lábadt a szemem. Itt kezdődött el a kalandunk.

Mivel a munkánk mindkettőnket más helyhez kötött, komoly fejtörést okozott, hogyan oldjuk majd meg a találkozásokat. A megoldás pedig egyszerűbb volt, mint gondoltuk. Szinte mindig máshol találkozunk. Mindig attól függött, mikor melyik település van éppen kettőnk között „félúton." Egy hosszú hétvége, egy lopott délután, egy közös alvás, valamit mindig kitalálunk.

Milyen jól hangzik, nem? Utazások, szerelem, boldogság… valójában félig így is van.

A péntek esték a legédesebbek. Amikor leszállsz a vonatról, és azt kémleled, itt van-e már? Amikor egy szál virággal érkezik eléd. Amikor egy kis apróság lapul a táskád alján, és alig várod, hogy odaadhasd. A vasárnapok a legkeserűbbek. Azt hiszem, mikor egyik alkalommal futnunk kellett, hogy elérjük a csatlakozást a vasútállomáson, és mind a ketten a másik irányba szaladtunk, egy kicsit megszakadt a szívem. Álltam és néztem, ahogy arról a távoli vágányról elviszi a vonat a szerelmemet... aztán megint hetekig nem látom őt.

Pontosan az ezekhez hasonló helyzetekből tanultam meg, hogy a férfiak nem bírják, ha a nők sírnak. Egyszerűen nem tudnak mit kezdeni vele. Hirtelen kikapcsol az agyuk és meglátod a szemükben a furcsa csillanást, ami jelzi, éppen azon gondolkoznak, merre fussanak. „Most akkor hozzak egy pohár vizet? Ilyenkor folyadékot veszítesz, innod kell!" Ennél a mondatnál tudtam, hogy Marci azok közé a férfiak közé tartozik, akik különösen képtelenek elviselni a sírást. Körbe-körbe mászkál, vakarózik és össze-vissza beszél ahelyett, hogy egyszerűen csak megölelne egy kicsit. Marci előtt is sírós voltam, de nem ennyire. A két év alatt kialakult egy olyan reflex, hogy lassan már attól is könnybe lábad a szemem, ha meghallom a vasúti hangosbemondó hangját. Egyszerűen utálom, amikor elválunk!

Sírtam már a peronon, a vonaton ülve, a kocsiban az állomás felé, a taxiban a Keleti előtt, de pityeregtem már indulás előtt hozzábújva, sőt, a Nyugatinál a kisboltban is.

A legfontosabb tanulság, hogy a „tízes zsepi” semmire sem elég; hogy felesleges sminkelni búcsúzás előtt; hogy nagyon fura lesz az ember hangja, mikor sírás közben megpróbálja elhitetni a másikkal, hogy márpedig ő nem sír. Mivel a vonat mosdójában nincs ivóvíz, az azt is jelenti, hogy nem mosod meg vele az arcod; és a taxiban sírás a lehető legbénább dolog. Először azt gondoltam, őt nem hatja meg ez az egész, és szeretne szabadulni a helyzettől. Utána rájöttem, hogy ami nekem a sírás, az neki a magába fordulás. Megdöbbentem. Bántom őt ezzel? De miért nem szólt? Az a nagy helyzet, hogy én sem tudtam kezelni az ő reakcióját. Sokáig fogalmam sem volt arról, mekkora súlyt teszek rá ezzel az egésszel.

Ekkor elhatároztam, hogy megemberelem magam, és visszatartom a könnyeimet.

A következő alkalommal a villámgyorsan eltelő hétvége után újra hazaszólított a munka. Kiértünk a vasútállomásra. Már a kocsiban éreztem, hogy jönnének azok a fránya könnyek, de igyekeztem elterelni a gondolataimat. Felszálltam a vonatra. Visszamentem még egy utolsó puszit adni az ajtóhoz. Már éppen elengedtem volna a kezét, amikor visszahúzott.

„Most miért nem sírsz? Már nem szeretsz?” – kérdezte.

Nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet. Zokogtam és öleltem, amíg a kalauz nem jelzett, hogy ideje felszállni. „Hát hogyne szeretnélek! Téged szeretlek a legjobban a világon!”

Elképesztően hálás vagyok ezekért az évekért. Mert – bár sokszor nagyon nehéz – egy olyan próbán vagyunk túl rögtön a kapcsolatunk elején, ami megmutatja, mennyire jók vagyunk együtt. Rugalmasak, kreatívak és talpraesettek lettünk, szépen, lassan annyira egymáshoz csiszolódtunk, hogy bár fizikailag nem töltünk együtt sok időt, semmi sem lenne egész a másik nélkül. Bár nem tudom milyen, ha nem teszi bele a zokniját a szennyesbe, és azt sem, mennyire idegesítene, ha a közepénél nyomná meg a fogkrémes tubust… de azt tudom, hogy egy olyan társat kaptam az élettől, aki ha kellene, még évek múlva is ott várna a peronon.

Én pedig mindig megérkeznék hozzá.

Dina és Marci

A Mérföldeken át blogból ITT olvashatsz még többet!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/trendywest