Ágyhoz kötve telt a nyár, alig vártam a hőség végét, bár sok vihart kavart az ég idén mifelénk, mégsem tudtam megszeretni, amit ti annyira imádtok a júliusban. Ragacsos, alkoholgőzös nyár, tele szemtelen legyekkel, mindenfelé rendetlenség: egy félig kirágott dinnyehéjat rúg fel épp a pudli, és gyerekek jöttek vakációra a szomszédba, teleordították a fejemet minden reggel.

Keveset tudtam pihenni, az ágy már nyomta a derekamat, és a kamillás borogatást fáradalmas volt megfőzni este, anyám sem tudott jönni minden héten, mindenki ment vissza a nagy ijedelem után a maga dolgára, én meg egyedül maradtam ebben a forró, rágószagú nyárban, ahol hat euró volt a koktél a váci parton, de idén azt sem tudtam megkóstolni.

Le voltam tiltva az alkoholról, mint valami visszaeső drogbeteg nagy sztár.

Ha a Mari a kezemben meglátott volna egy öblös poharat, tutira kiönti abban a szent minutumban, nem érdekelte volna az se, hogy étteremben vagyunk. De volt is nekem eszem a pohár után nyúlni, köntösben járkáltam a lakásban, még az elektromos reluxát sem akartam felhúzni. Ha Mari jött, akkor lett egy kis világosság, leszidott, felhúzta a reluxát, rakott a vázába virágot, főzött egy minestrónét, és ment a dolgára. Nem értem, miért gondolta azt, hogy világosban marad a lakás utána. Rettenetesen szórakoztatott, amikor felfordulást csinált körülöttem. Hagytam, hadd mondja el a monológját, én meg úgy tettem, mintha figyelnék, és közben azon mosolyogtam, hogy a levesből megint a legfontosabbat felejti csak ki: a kápiát. Senki se tudott úgy minestrónét csinálni, mint én, nem is bírtam megenni, amit Mari főzött, de szerettem ezt a bolond és magányos asszonyt, ezért reggel átküldtem a levest a szomszédba a vakációzó gyerekeknek, hátha addig is csendben maradnak, amíg esznek. A szomszéd talán szellemnek gondolt, vagy csak nem értette, miért lát mindig köntösben. Nem mert kérdezni a hajamról, pedig látta, hogy nincsen. Amikor meg Audrey Hepburn-ös parókát húztam, akkor nem ismert fel. Azt hitte, a színésznő vagyok a hatodikról, és megszeppenve „kezitcsókolom"-ot köszönt. Ezen nevettem, és szóltam, hogy holnap szerepet tanulok, majd megkértem, szóljon a kölykeire. A színésznők nem szeretik a gyerekeket. Igaz, az írók se.

Eszembe jutott Szabó Magda, és elővettem a Katalin utcát, de az olvasás is nehezemre esett ezen a nyáron. Túl sok volt megint a gondolat, le kellett volna csapolni őket, nem hagyni mindet szétáramlani ilyen kuszára... összeveszni bennem. Saját magamnak is nehéz vagyok, alig bírom magam viselni. Olyan dolgok miatt követelőzöm magamban, amik már nincsenek. Erőltetem a társaságot, de zavar a tömeg, idegesítenek a régi ismerősök, nem tudok mit mondani a telefonban, letiltom a számokat, ritkítom a sohanemvolt barátságokat, újakat sem keresek, nem kell nekem most senki.

Jó vagyok így magamnak a magányban, nem kell a napfény, csak levegő legyen, nyissatok ablakot, hadd lélegezzek szabadon, hagyjatok magamra, jó nekem így nélkületek, egymagamba’!

És majd ha a világ megint virágzik télen, a jégvirágos ablakon, akkor kopogtass be újra hozzám...

És hívjanak úgy, hogy szerelem.

A Rúzs és Tükör blog többi bejegyzését ITT olvashatjátok.

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Kamila Maciejewska